100 popdal a zenetudományi folyóiratban
A Magyar Zene című zenetudományi folyóirat 1986. évi 3. számában jelent meg annak idején egy dolgozat „100 popdal” címmel. Más témák keresése folytán bukkantam e cikkre teljesen véletlenül. Mindamellett, hogy napjainkban a hazai roctörténet-írás erőteljes fellendülését tapasztalhatjuk, nagy az esély arra, hogy még ma is számos forrás lappang ismeretlenül, annak ellenére, hogy sem az időbeli távolság, sem a publikációs formák jellegéből adódó esetleges korlát nem indokolja ezek homályban maradását.
Az említett cikk legalább annyira érdekes megjelenésének körülményei miatt, mint tartalma okán. 1986-ban – amikor a dolgozat megjelent – a diktatúra már olyannyira puha volt, hogy még a – korábban rendre ellenséges mozgalomként, ugyanakkor olykor ambivalens módon is kezelt – rockzene tudományos szakfolyóiratban történő elemzése is belefért a hatalom kultúrpolitikájába. (Igaz a téma feldolgozására 1984-ben kapott megbízást a szerző.) A rocknak ez a fajta – a hatalom belső kételyeit is gyakorta tükröző – megítélése már a beatkorszakban is megfigyelhető volt. A rendszer ideológusai féltek a könnyű műfajtól, ugyanakkor helyi szinteken a művelődési házak gazdasági szempontok miatt nem nélkülözhették sem az országos profi előadók koncertjeit, sem a helyi amatőrök táncestjeit, hiszen ezek az események bevételt jelentettek az intézményeknek.
A „100 popdal” című anyag Hajnóczy Csaba (a Kontroll Csoport, a Kampec Dolores tagjáról van szó) munkája, akit az akkori Társadalomtudományi Intézet kért fel 1984 végén, hogy az MTA 6. számú kutatási főirányához tartozó „Spontán ifjúsági mozgalmak” c. program keretében végezzen átfogó jellegű zenei vizsgálatot a rock műfajában. A dolgozat abból a feltételezésből indult ki, hogy a magyar popzenében az 1978/80, illetve 1981/83 körüli időszakok termésében fedezhetők fel érdemi különbségek. Másrészt ekkorra kézenfekvőnek tűnt egy „tradicionális” és egy „új” stílus megkülönböztetése a hazai könnyű műfajban.
Az első időszakot 45, míg a másodikat 55 dal reprezentálja. Az első periódus zenekarai: Beatrice, Edda, Fonográf, HBB, LGT, Omega, Piramis, P. Mobil, Spions. A másodiké: Balaton+Trabant, Bikini, Bizottság, CPG, ETA, Európa Kiadó, Hungária, Kft, Kontroll Csoport, Mosoi, R-Go, URH, Vágtázó Halottkémek. A mintában a három punkcsapattól (CPG, ETA, Mosoi) együttesen 5 szám szerepelt, a többi zenekar esetében együttesenként 5 sikeres és jellemző dalt választottak a kutatók. (A kutatás alapját adó mintát Zétényi Zoltán – a Társadalomtudományi Intézet megbízottja – segítségével állította össze a szerző.)
A vizsgálat során kialakult szempontrendszer már-már túlságosan is részletes. E rendszer elemeinek teljes felsorolása szükségtelen, ám érzékeltetésül közzétesszük e lista egy részletét: a dal szerkezete, a zenei témák száma, a zenei témák hangnemi jellemzői, a zenei témákban felhasznált harmóniák jellemzői, lüktetés, tempó, ritmika, a fő énekszólamok száma, ezek hangnemi jellemzői, intenzitásuk, vokális módszerük, stb. A lista a szempontrendszer kisebb részét fedi le! A tanulmány több mint 5 oldalon hozza az eredményeket, minden részletre kiterjedően.
A két csoport esetében azonosnak mondható a dalok szerkezete (AB = strófa+refrén, illetve ezek kiegészítése bevezetéssel, hangszerszólóval, Codával), a témák száma általában 2-5 között mozog, a harmóniákat tekintve pedig a dúr, moll, domináns szeptimakkordok az uralkodók. A vizsgált mintában 42 dal esetében nincsen semmilyen hangszerszóló, ahol viszont van, ott döntő többségben a gitáré a főszerep.
A két csoport által reprezentált időszak zenéit természetesen több tényező mentén is megkülönbözteti egymástól a szerző. A tanulmány szerint többek között hangnemi és vokális módszerbeli eltérések is jelzik a vizsgált korszakok zenei különbségeit. A „tradicionális” stílust a dúr, a moll, illetve a blues hangnemek jellemzik, az ezt követő „új” elképzelésekben viszont gyakoriak a pentatonikus, diatonikus, kromatikus töredékek, itt gyakoriak a modális hangnemek, mindenekelőtt a kis szekund lépéssel indító fríg szerepel sűrűn. A vokális módszerek tekintetében a dallaméneklés a hagyományos stílus kelléke. A próza, a recitálás, a ritmikus beszéd, valamint ezek kombinációi már egyértelműen az új korszak jellemzői.
A szerző végül két lényeges megállapítással zárja dolgozatát. Az egyik: „Általános értelemben két tényezőt lelhetünk fel a dolgok mélyén. Az egyik, amely szorosan a zenéhez kapcsolódik, a konkrét hangzás megújítását célozza: a szokványos megoldásoktól megcsömörlött ízlést szolgálja. Társa a végletességre való hajlam: végletes egyszerűségre és a műfajban eddig ismeretlen kuriózumokra való rátalálás. Inspirációja egyfelől a punk öntudatos, valódi tudatlansága, másfelől a minimal art egyes módszereinek félig-meddig intellektuális kiindulású adaptációja. Ez a szellem vezetett a rockban ezidáig kevéssé használt hangnemek és kompozíciós módszerek használatához.” A másik szerint „a legfontosabb zenei vetület a szöveg jelentőségének hatalmas mértékű megnövekedése által válik érzékelhetővé. Ezeknek a gondolatoknak adekvát vokális módszerekre van szükségük, nem takarhatják el őket öncélú dallamok. Így tehát előkerülnek a zenével felfokozott deklamáció hagyományos eszközei – »minden fennmarad, csak helyet változtat«. […]”
100 popdal / Hajnóczy Csaba == Magyar Zene, 1986. 3. sz. p. 284-293.
Vélemény, hozzászólás?