Justh Zsigmond élete

Justh Zsigmond (1863. február 16., Pusztaszenttornya – 1894. október 9., Cannes)

Justh-arckep

A család

Justh Zsigmond előkelő nemesi családból származott, ősei lakhelye a Túróc megyei Necpál község volt, melyet a kihalt Necpáli családtól örököltek. A család egyik ága Túróc megyében maradt, a másik Justh-ág az Alföldre költözött. Justh István, Justh Zsigmond édesapja Necpálon született 1821. február 23-án, felesége Pákozdy Matild, akivel 1849. tavaszán házasodtak össze. Első fiuk, Gyula 1850. január 13-án született Necpálon, Kossuth híveként vált a Független 48-as Párt vezetőjévé, és Makó országgyűlési képviselőjévé. A második fiú, Gedeon 1857-ben született, azonban 13 évesen tüdőbajban meghalt. Zsigmond 1863. február 16-án született.

1855-56-ban költöztek Szentetornyára, miután anyai ágon örököltek Békés és Csongrád megyében mintegy 3000 holdnyi birtokot. Az apa jogot végzett, gazdálkodott, bérlői tisztelték. Az anya környezetével ridegebb, kimértebb, elutasítóbb, de rajongásig szerette legkisebb fiát. A pusztaszenttornyai birtokhoz 365 hold föld tartozott, ebből a lakóház körül 19 hold park, kert volt. A kis „tanyát” folyamatosan bővítették, kisebb kastély vált belőle.

Justh-kastely

Justh Zsigmond

1863. február 16-án született Pusztaszenttornyán, gyermekkorát a családi birtokon töltötte. „Törékeny, bágyadt, hirtelenszőke ifjú, kinek ábrándos szemeiben mély tűz ég” – írta róla Mikszáth Kálmán. Sokat olvasott, a maga készítette bábszínházzal játszott. Gimnáziumi tanulmányait Budapesten végezte, jogi, nemzetgazdasági tanulmányokat a budapesti, kieli, zürichi, párizsi egyetemeken folytatott. Szerette a zenét, a dalokat, kitűnően zongorázott, könnyen és gyorsan tanult, több nyelven beszélt, kellemes és szellemes társalgó volt, a szalonok kedvence.

Baráti köre

Arisztokrata barátaival (Batthyány, Szapári, Csáky, Teleky, Zichy családokból) tanulmányai során ismerkedik meg, a szalonokban találkoznak. 1882-ben kerül először Párizsba, Tisza Istvánnal kezdi meg tanulmányait. Hamar a párizsi szalonok kedvelt egyéniségévé válik, szellemes társalgó, megnyerő modorú, szuggesztív egyéniség. Különös megjelenésével, sápadt, krisztusi arcával, mélyen égő szemeivel nagyon sok barátra tesz szert (pl. Sarah Bernhardt, Jablonowska hercegnő, ifj. Dumas, Munkácsy, Verescsagin…). 1888-as párizsi naplója hűen tükrözi ezt a társasági életet. Visszatérve Pestre maga köré gyűjti barátait, irodalmi klubot szervez, jelentős alkotók, művészek jelennek meg körülötte. Elég csak néhány nevet megemlíteni: Feszty Árpád és felesége, Jókai Róza, Hubay Jenő, Jászai Mari, Czóbel Minka, Bródy Sándor, Aggházy Károly, Gozsdu Elek, Szabolcska Mihály, és a korábbi, arisztokrata barátai. 1889-es pesti naplója hű tükre ennek az időszaknak. Barátokat, lelki társakat keresett irodalmi, művészi, kulturális tervei megvalósításához.

Irodalmi tervei, alkotásai

Társasági élete, utazásai során nagyon alapos emberismeretre tesz szert, tapasztalatokat szerez. Jó megfigyelő, jó elemző készsége van, élethivatásul az írói pályát választotta. Ars poeticája volt: „Igazság, érzés, világnézet, ez a három teremti az írót, s művészt. Akinek ez nincs, az írja regényét főzőkanállal”.

Az első szárnypróbálgatásokat a kor divatos műfajában, stílusában írta. Tanulmányai, elemző írásai majd elbeszélései Párizsban és a hazai sajtóban is megjelentek. Elbeszélései 1886-ban jelentek meg kötetben. Az 1890 és 1892 között írott novellái szűkebb szülőföldjén játszódnak, az itt élő emberek a hősei (pl. Zana Zsuzsi megtérése, Délben, Az asszony szava Isten szava, Leánynéző, A puszta bölcse).

Regényírásban példaképének Zolát tekintette. Társadalomelemző írásaiban azt kutatja, mutatja be, mi a szerepe az arisztokráciának, középnemességnek. A parasztság tehetségét, erejét tekinti a jövő megújulásának. Balzac hatására „A kiválás genezise” címmel 14 kötetes regényciklust tervez, ebből három kötet készült el: A pénz legendája (1893), a Gányó Julcsa (1894) és a Fuimus (1895). Justh szerint az arisztokrácia akaratgyenge, pusztulásra ítéltetett, tapasztalata azonban továbbadható. Az arisztokrácia ellenpontja a vidéki egészséges, életerős parasztság.

Méltatói és a kritikusok egyöntetűen állítják, hogy minden regényénél és novellájánál érdekesebb műve az a feljegyzéssorozat, melyet az 1888-as párizsi és az 1889-es pesti tartózkodása alatt vezetett. E naplókat Halász Gábor rendezte sajtó alá és bocsátotta a nyilvánosság elé 1941-ben.

Justh-naplo

A Párizsi napló arról a szalonéletről ad képet, amely Párizst a művészek, a szellemi emberek szemében a világ fővárosává tette. Kifinomult, alaposan elemző egy-egy portréja. Szellemesen, gyakran csípős megjegyzésekkel ír egy-egy művészről.

A Hazai napló fiatal arisztokrata barátait, a kor jelentős alkotóit mutatja be, s azt a szervező munkát, amit az irodalmi életért tett, egy irodalmi köt megszervezésének érdekében.

Levelei kiegészítik a napló vallomásait – kiterjedt levelezésének egy része szintén később jelent meg. Őszinte, közvetlen hangnemben szól barátaihoz. Beszél, ír terveiről, támogatókat keres irodalmi újság szerkesztéséhez, élénk vitát folytat műveiről, költőtársainak alkotásairól, majd 1892-től egyre többet ír betegségéről, utazásairól, reményeiről, egészségi állapotáról.

Justh parasztszínháza

Justh a parasztságban nemzetmentő, művészi erőt, jó szellemi adottságokat látott. Erre alapozta a színházi terveit is. Többféle előzménye volt a parasztszínház létrejöttének. Közrejátszott benne gyermekkori élménye, a betlehemi játékok, a dohánytermesztők (a gányók) szokásainak megismerése. Emellett párizsi tartózkodása idején orosz barátaitól (Verescsagin, Antokolszkij) hallott a jobbágyszínházakról, valamint a francia gázgyári dolgozók avantgard színházáról is. Igazi indítéka mégis a társadalmat megújító terve volt, amely a parasztság szellemi gazdagságát, műveltségének bővítését kívánta elérni. Szoros érzelmi, erkölcsi kapcsolat fűzte Szentetornyához, a pusztához, annak népéhez.

1889-től felerősödik benne a hazavágyás, alig várja a tavaszt, hogy hazatérhessen. „De jó itt nyugodni. Az enyéim között, az én istenáldta boldog népem között” – írja Czóbel Minkának. Birtokán a parasztok bérlők voltak, jobb anyagi körülmények között éltek. A fél falu a „komája” volt, a keresztelőkre, esküvőkre mindig meghívták, de vendégeivel is gyakran ellátogatott a parasztjaihoz. Gyakran vendégeskedett náluk, legjobb parasztbarátait meghívta, gyakran énekeltek együtt. Látogatta a helyi iskolát is, a jó tanulókat megjutalmazta, de támogatta a helyi olvasókört is, könyveket, zászlót adományozott, és felolvasást tartott barátaival. 1890-ben ifjúsági egyletet alapítottak, az olvasóvá nevelést szorgalmazták.

szinhaz

„Én évek óta minden vasárnap egy cimbalmost és egy hegedűst hozatok ki Orosházáról, ennek a két cigánynak cincogó muzsikája mellett, az én jó népem eltáncol esteli hattól reggel hatig – békességben. Közben pedig színi előadás tartatik. Igen, színi előadás. Mi itt egy kis színtársulatot toboroztunk össze, Fesztyné Jókai Róza komámasszonnyal, meg Czóbelékkel, mégpedig csupa szabad- és puszta-szt.-tornyai földművelőkből. Játszatunk aztán ezekkel Shakespeare-t, Moliére-t és népszínműveket.”

A birtokán szervezett színházzal a legfőbb célja megmutatni a parasztság ősi tehetségét, kiaknázatlan szellemi erőtartalékait. Az első előadást 1892-ben tartották, az utolsót 1894. augusztus 25-én. Az első évben a színház a kiürített virágház volt deszkacölöpökre állított színpaddal, függönnyel, nézőtérrel, padokkal, görög mintára épített padokkal. Ezt a színházat nevezte Justh később (amikor a következő nyáron már a nagyobbat, az amfiteátrumot is megépítette) Kis Színháznak. Az amfiteátrum vályogból épült, s fehérre meszelték. Valóságos amfiteátrum: köralakú fedetlen épület, köröskörül fokozatosan emelkedő sorokkal, melyekben szakaszokra voltak beosztva az ülőhelyek, piros vászonnal bevonva, előttük padok. A színpadot valamivel magasabbra építették, előtte elkerített hely volt a kar számára, s egy súgólyuk féle, melyen kopogtatóval jelezték az előadás kezdetét. „A színház hossza 18-20 méter, szélessége 8-10 méter, fala mintegy 3 méter magas. Teteje nincs, hanem szép lombos fák borulnak rá. A színpad fél méterre van emelve. A színpad mellett két fülke és középen egy kijáró ajtó van. Úgy a fülkéket, mint a kijáró ajtót vörös szövet födi el. A nézőtér közepén a fal mellett van a páholy. A páholy mellett jobbról és balról egy sor szék, a székek előtt két sor pad, a padok végén ismét két sor rövid pad van elhelyezve. A két kör-pad vörös szövettel van bevonva. A színpad nincs elzárva függönnyel. A fal mellett és a bejáróknál van az állóhely.” Az épület körüli parkban állt Jászai Mari és Justh Zsigmond szobra is, melyeket Stróbl Alajos készített.

szinhaz-vazlat

Justh maga is írt több egyfelvonásos népszínművet, de a parasztszínházban előadták többek között Molière, Szophoklész, Shakespeare, vagy éppen Czóbel Minka darabjait is. A színdarabok rendezője, díszletmestere maga Justh Zsigmond volt, de sok segítséget kapott Henczély Károly tanítótól is. A bútorokat a kastélyból hozták ki, a francia darabok jelmezeit Pestről hozatta, sok egyéb kelléket Orosházán vásároltak meg. Sikereiről újságíró barátai számoltak be, miközben a színházat két alkalommal maga Jászai Mari is meglátogatta.

Justh Zsigmond halála, temetése

Justh 1887-ben említi először betegségét, miután egy megfázás következményeként tüdőgyulladást kap. Gyógykezeléséért mindent megtesz, gyenge szervezete azonban nem tudja legyőzni a tüdőbajt. Barátainak őszintén vall leveleiben betegségéről, fájdalmairól, egészségi állapotáról. Közben fáradhatatlanul szervez, ír, dolgozik. 1894-ben rosszabbra fordul állapota, egyre csak fogy, ezért hamarabb utazik el Szentetornyáról, előbb Pestre, majd Párizsba és Cannes-ba.

Utolsó leveleinek egyikét Rózsa Miklósnak írja:

„Tíz nap óta megint rosszul vagyok. Azt hiszem, bajom rohamosabb jelleget öltött. De egy cseppet se bánom. Láttam sokat, újat alig fogok már láthatni, fáradt vagyok, s pihenni nem lesz rossz… Lássa, ez az én tragikumom, ott nem lehetek, ahol szeretek lenni, ahol talán még a halál sem lenne nehéz, mert oly természetesnek teszi a táj, mely körülvesz… Pedig jó lenne itt élni az életet!… Csak legalább annyi irgalommal lenne irántam az isteni Gondviselés, hogy idehaza végezhetném be pályafutásomat…”

Hűséges inasa, Szentiványi István van mellette, aki kívánságára karjaiban viszi ki a tengerpartra a teljesen legyengült Justhot, aki 1894. október 9-én végleg megpihent.

Bátyja, Justh Gyula hozatta haza kettős érckoporsóban. Október 22-én birtokán, Szentetornyán, a körszínház közepén, a páholy helyén temetik el. Barátai, tisztelői, a falu népe búcsúzik tőle, több mint kétezren kísérik őt utolsó útjára.

A második világháború után a park fáit kivágták, a sírhelyet lerombolták, a kastélyt is tönkretették, lebontották. Születésének századik évfordulóján feltárták a régi sírhelyet, az obeliszket megtalálták, földi maradványait Gádoroson újratemették. Ma is ott található végső nyughelye.

Justh-sir

Rövid életében sokat dolgozott, alkotott. Tehetsége, művész érzéke, sokoldalú érdeklődése alkotásaiban is látható. Fáradhatatlanul dolgozott a magyar irodalom népszerűsítésén, az egyszerű emberek művelésén. A szörnyű betegség korán elragadta, pályája derékba tört. Alkotásai így is jelentősek, méltóak a megismerésre. Nevét a gádorosi művelődési ház és az orosházi városi könyvtár őrzi.

Vetésiné Petrányi Erzsébet

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük