A meztelen Juliet
A minap Bridge-dzsel arról elmélkedtünk, hogy mintha valami nem egészen stimmelne Nick Hornby új regényével, A Meztelen Juliettel. Ez pedig még számomra is elég meglepő, hiszen mindketten rajongunk annyira Hornby stílusáért, hogy bármely könyvére simán rávágjuk a „kedvenc”, „nagyon jó”, esetleg „klassz” vagy „király” jelzőket, függően persze attól is, hogy hol, milyen minőségben, és éppen kinek ajánljuk a szóban forgó regényt. A dolgot tovább bonyolítja, hogy összességében a Julietről is könnyű szívvel, őszintén elmondhatom, hogy „nagyon jó”, sőt, nálam még talán „kedvenc” is. Akkor meg mi is ez a rinyálás?
Kezdjük ott, hogy Nick Hornby újra a régi, ami feltétlenül jó hír. Mondjuk én a Betoncsókot is két pofára kajáltam, és képes lettem volna négyszer elolvasni zsinórban, de az témájában és hangulatában is jó távol volt a Pop, csajok, satöbbitől (ami nálam a kályha, ha Hornbyről van szó, bár a Fociláz korábban jelent meg, és egyesek szerint még jobb). A Juliet nem csak abban hasonlít a Pop, csajok…-ra, hogy megint a könnyűzenéé a főszerep (persze nem, itt sem, itt pláne nem, de kötőanyagnak isteni), vagy hogy megint a harmincas-negyvenes korosztályról/nak(?) szól a regény, hanem abban is, hogy újra poénoktól hemzseg a könyv, miközben kétoldalanként lehetne szamárfülezni, ha a legszellemesebb idézeteket szeretnénk utólag kijegyzetelni.
De van még tovább is, például szeretnivalóak a karakterek. Talán nem annyira jól sikerültek, mint Rob, Dick és különösen Barry a Pop, csajokból, de legyünk őszinték, ez a lemezboltos trió úgy általában is nehezen lesz felülmúlható. Itt van nekünk most Annie, a hirtelen újra szinglivé váló csinos, intelligens, és nem mellékesen negyvenéves múzeumvezető, aki tizenöt elveszett évét szeretné kétségbeesetten visszakapni. Aztán itt van Duncan, Annie volt pasija, a tizenöt év elbitorlója, aki önző, csőlátású, érzelmileg erősen korlátolt, ugyanakkor Tucker Crowe egyik legnagyobb rajongója. És itt van maga Tucker Crowe, az egykori alkoholista rocksztár, aki sok-sok éve, egyik pillanatról a másikra felhagyott a zenével, és teljesen eltűnt az érdeklődők kíváncsi tekintete elöl.
A sztorit lusta vagyok elmesélni, pláne úgy, hogy a fülszöveg tökéletes, amúgy meg egy rakás kitűnő blogger is értékelte már a könyvet. A lényeg, hogy a Juliet igazán, igazán jó könyv. De akkor mi is a baj? Nehéz erről beszélni, hiszen a, az Európa a kedvenc kiadóm, b, M. Nagy Miklós a kedvenc fordítóm (nélküle Hornbyt sem szeretném, úgy, ahogy, ez meggyőződésem), de úgy tűnik, sőt, ez tény: ez a könyv egyszerűen össze lett csapva. Egyrészt feltűnően sok az elválasztási hiba, másrészt ugyancsak kirívóan sok az értelmezhetetlen mondat. Olyan, ahol fogalmad sincs, ki az alany, vagy ahol keresve sem találsz összefüggést két egymást követő tagmondat között. Ez még beleférne egy háromszáz példányban megjelenő helyi memoárba, na de egy Európás regény adjon már ennyire magára, könyörgöm.
Visszatérve magára a Julietre, ez még így, az előbb említett hibákkal is nagyon jó szórakozást nyújt az olvasónak. Külön poén, ahogy a szerző a rajongókról ír. Élvezettel cikizi a fél életüket a neten töltő fura fazonokat, akik jobb híján húszéves dalokat értelmeznek újra és újra, kivesézve rajongásuk tárgyának minden pillanatát. Nem nehéz párhuzamot vonni a crowológusok és hornbysták között, ami azt jelenti, hogy Hornby egy rendkívül elegáns mozdulattal lekevert egy méretes taslit minden beteges rajongójának. Ezúton is köszönöm szépen.
A regény egy példányban nálunk is megtalálható, kötelező kikölcsönözni.
A Meztelen Juliet / Nick Hornby. – Bp. : Európa, 2009. – 380 p.
Vélemény, hozzászólás?