Betoncsók
Néha jól jön egy kis előítélet. Itt van például ez a sztori. Adott egy 16 éves srác, akinek mindene a deszkázás, egyébként elfogadhatóan tanul, vannak haverok és lányok az életében, van elképzelése a jövőjéről, és – leginkább és mindenek előtt – ott lebeg a negatív példa a szeme előtt, amit semmiképp sem követne: a saját szüleié, akik 16 évesen váltak szülővé. Aztán Sam – a főhős – megismerkedik egy 16 éves lánnyal, és a többit most nem mondom el, bizonyára a lényeget sejtitek.
Szóval baromira nem mindegy, hogy ezt az alaptörténetet ki kezdi el boncolgatni. Úgy értem, hogy ha ez a Barátok köztben történik meg, egy émelyítő nyáltenger lesz az egészből 427 részen keresztül, míg ha azt hallod, hogy Nick Hornby írt egy regényt erről, hát joggal bízhatsz benne, hogy lesz mondanivalója a könyvnek.
A Betoncsók című új regényében Hornby egy 16 éves srác bőrébe bújik (ebben semmi különös nincs, volt ő már középkorú asszony is, csak hogy egy példát mondjak). A könyv felvillantja gyakorlatilag az összes lehetséges következményét egy ilyen „balesetnek”, amitől még szomorú is lehetne az egész (egy kicsit talán az is). Csakhogy ez most is a Hornbyre jellemző iróniával, humorral és bölcsességgel van fűszerezve, így meg már az egész rendkívül könnyen fogyasztható. Annyira, hogy akár azt is állíthatnánk, ez itt egy ifjúsági regény. Ez részben igaz is (mondjuk annyira, mint a Zabhegyező, és ha az kötelező olvasmány, akár ez is lehetne az) , bár azért a pedagógiai jelentőségét fölösleges lenne eltúlozni: az a tinédzser, aki amúgy is elolvasná a regényt, feltehetően már van annyira óvatos, hogy ne essen teherbe ilyen hibába. De ebben lehet, hogy tévedek.
Abban viszont biztos vagyok, hogy a Betoncsók tipikusan az a regény, amit nem lehet csak úgy letenni. Ha a körülmények szerencsésen alakulnak, egy nap alatt simán kiolvasható. De a szituációk, a szereplők és maga a sztori úgy magába tud szippantani, hogy boldog lennél, ha még lenne száz oldal belőle. Aztán még száz és még száz. A történetet – amit elmesélni hülyeség lenne a részemről – tovább színesíti, hogy Hornby még az idősíkokkal is játszik egy kicsit. És az a vicces, hogy noha ezt a húzást már tényleg csak a Barátok köztben tudnám képzelni, semmi gagyi nincs benne.
Nick Hornby regényei többnyire arról szólnak, hogy nincs tökéletes világ, az élet olykor kaki, de lehet még kakibb is, éppen ezért kár is görcsölni mindenen. Annyira úgysem tudod elszúrni az életed, hogy ne lenne esélyed visszakapaszkodni (és ez akkor is igaz, ha a Hornby-regények hagyományosan híján vannak a happy endnek). Ez a tétel a Betoncsókra is igaz. A többit olvasd el.
Az összes Nick Hornby regényt elolvastam, többet többször is. A Pop, csajok, satöbbi a kedvenc könyvem, Hornby az egyik kedvenc íróm, szóval tudom, mit beszélek, mikor azt mondom: a Betoncsók az egyik legjobb regény, amit valaha olvastam. Kiált a megfilmesítésért.