BUÉK és Momo
BUÉK kedves olvasónk, olvassatok sokat 2007-ben is!
Ami engem illet, szeretném tavalyi utolsó olvasmányélményem is megosztani veletek, és ez meglehetősen jellemző is volt a 2006-os év általam elolvasott regényeire: Michael Ende – Momo.
Igen, megint egy mese – és súlyosbítja a helyzetet, hogy pár éven belül már másodszor olvastam el – úgyhogy jöhet a magyarázkodás. Tudom, k*rvára illene már valami klasszikust is ajánlanom, de amit nagyon akartam, már kiolvastam korábban, amihez meg nincs kedvem, azt nem kezdem el csak azért, hogy ettől műveltebb könyvtárosnak tűnjek, ha úgyse leszek az. Amúgy meg az olvasás számomra öröm, és szeretném, ha ez mindig így lenne. (Ezzel együtt is van most egy-két olyan regény a polcon, ami érdekel, és amit ha elolvasok, azt büszkén vállalhatom is, már feltéve, hogy elnyeri-e majd a tetszésemet.)
A Momót a könyvbemutató hatására olvastam ki másodjára, és kicsit sem csalódtam, ugyanolyan helyes történet, mint volt az emlékeimben. Momo egy árva kislány, aki egy nagyváros szélén éli boldog napjait egy elhagyatott amfiteátrumban. Furcsa, különc kislány ő, aki mindenkit örömmel meghallgat, akit mindenki éppen ezért örömmel meglátogat, akinek mindig, mindenkire van ideje. Ha Az alkimistára azt mondtam, hogy filozofikus, mindez abszolút igaz a Momóra is: a regény az időről elmélkedik, az időnkről, a szabadidőnkről, illetve arról az időről, amit hajlandóak vagyunk szabaddá tenni. Szürke urak képében időtolvajok lepik el a várost, akik minden embert rákényszerítenek, hogy a végletekig takarékoskodjanak idejükkel. A megtakarított időt azonban a szürke urak nyúlják le, az emberek így a továbbiakban is csak hasznos cselekedeteket végezhetnek. A városban rövidesen mindenki feszültté, ingerültté válik, a munkáját utálkozva végzi, és a hangulat fagyossá válik. A világ a kis Momo kezében van.
Lehet, hogy meglepőnek, netán betegesen erőltetettnek tűnik majd amit mondok, de komoly hasonlóságokat véltem felfedezni a Momo és a korábban már megvitatott Harry Potter történetek között. Csak a leglényegesebbek:
- mindkét hős árva,
- a cselekmény egy adott szakaszában mindketten ténylegesen is egyedül maradnak, barátaik más-más okokból, de elfordulnak tőlük,
- mindkét regényben megjelenik a gonosz ellenség, mi több, a dementorok és a szürke urak megjelenését egyaránt halálosan fagyos hőmérséklet kíséri,
- és mindkét regényben van egy jóságos öreg úr, – Hora mester és Dumbledore – aki segít a hősünkön.
Ami a regényt számomra külön is érdekessé tette, az a fordító, Kalász Márton személye. Nem kedvelem ugyanis ezt az embert. Nem is elsősorban az Írószövetség elnökeként végzett megosztó munkájáért, (ez legyen az ő bajuk) hanem mert egy rendkívül negatív élményem is hozzá fűződik. A gyermekkönyvtári könyvbemutató alkalmával már említettem, hogy voltam én már unalmas könyvbemutatón, de akkor el is felejtetem, hogy voltam én már unalmas író-olvasó találkozón is. Jó pár évvel ezelőtt Kalász Mártont látta vendégül a könyvtár, aki halvány emlékeim szerint a német irodalomról tartott előadást csekély számú közönségének. Borzalmasan unalmas volt, nem túlzok, fájt a tehetetlenség. Halkan motyogott, de hogy miről, azt – kívülről úgy tűnt – ő se mindig tudta. Azt hittem, ezt sose bocsátom meg neki.
De most, olvasva a Momót, azt mondom: Marci bá’, spongyát rá.
Vélemény, hozzászólás?