Egy edző a Tizedes utcából
Meg se próbálom megmagyarázni, hogy miért most olvastam el újra egyik kedvenc könyvemet, és egyáltalán, hogy lehet az, hogy épp Lakat T. Károly Apám regénye című kötete az egyik kedvenc könyvem. Hiszen a könyv még csak nem is regény (dokumentumregény, talán), a szerző még csak nem is író (újságírónak viszont az egyik legkiválóbb volt, mígnem tévés karrierbe kezdett, ami engem különösebben ugyan nem zavar, mert soha nem nézek Napkeltét, de azért az indexen igen gyakran megtalálják, és ez se lehet véletlen), a könyvnek 2009 nyarán éppen a világon semmi aktualitása nincs se külföldön (se Eb, se vb, csupán egy fura Konföderációs Kupa), se idehaza (szünetel az NB 1, a válogatott pihen), még csak nem is új kiadás (1996-os), ráadásul olvastam is már (kb. ’96-ban).
És ez az. A könyv elolvasásának egyetlen magyarázata lehet: óriási olvasmányélményt nyújt. A legjobb focikönyv a világon, holott azért a mezőnyben olyan könyvek is akadnak, mint Nick Hornby Fociláza, vagy Hegyi Iván Eb- és vb-könyve.
A könyv középpontjában a szerző édesapja, az edzőlegenda, Lakat Károly áll, ám a legkevésbé sem életrajzi kötetről van szó: a „Tanár úr” sikerekben gazdag, életén keresztül ugyanis tanúi lehetünk a magyar labdarúgás öt évtizedes masszív süllyedésének és egyszeri – 1984-86-os – váratlan emelkedésének. A szerző ontja a sztorikat Albertről, Göröcsről, Benéről, Nyilasiról és a többi kivételes képességű focistánkról éppúgy, mint a bundabotrányokról, a hazugságokról, az egymásnak mindig keresztbe tevő futballvezetőkről, az egymást nyíró edzőkről, Mexikóról, és mindenről, ami a magyar futballt a csúcsról a mélybe rántotta.
Azt írtam, focikönyv, pedig nem, illetve több annál. Korrajz, történelemóra, bevezetés a kis magyar szociológiába, sírós-nevetős mese, egyszóval maga az élet a hatvanas-, hetvenes- és nyolcvanas évek Magyarországán – a kispadról nézve.
Apám regénye avagy Egy edző a Tizedes utcából / Lakat T. Károly. – Bp. : Paginarum Kiadó-Dabas Jegyzet Kft., 1996. – 508 p.