Hosszú út lefelé
„Ez is olyan valuta, mint a többi. Mármint az önbecsülés. Az ember éveket tölt azzal, hogy összegyűjtse, és aztán, ha úgy dönt, egyetlen éjszaka alatt elherdálhatja az egészet. Én néhány hónap alatt a seggére vertem negyvenvalahány évnyinek belőle, és most megint el kellett kezdeni gyűjtögetni.”
2006-ban jelent meg a Hosszú út lefelé, szóval valószínűleg én abban az évben ki is olvastam. De ebből is látszik, hogy tíz év nagy idő, mert szinte semmire sem emlékeztem már a könyvvel kapcsolatban, csak kb. annyi maradt meg bennem, hogy akkor többet vártam. Na de mihez képest?
Maga a kiinduló helyzet több mint ígéretes (szilveszter éjjelén négy öngyilkosjelölt találkozik egy toronyház tetején), és hát Nick Hornby már tíz éve is Az Írót jelentette számomra. Hát ehhez képest.
Pár napja egy hosszabb vonatozásra készülve újra a kezembe akadt a könyv, belelapoztam, és elég egyértelmű volt a helyzet: itt az ideje az újraolvasásnak. Annyira magával ragadt az első néhány oldal (na jó, néhány fejezet…), hogy kíváncsi lettem, vajon hol siklik ki a történet, ha egyáltalán kisiklik.
Nos jelentem, megtaláltam, csak épp szó sincs kisiklásról. A hangulat változik – ami az illeti, többször is –, de a könyv letehetetlen. Kb. a könyv harmadánál merült fel bennem, hogy akkor innen most hogyan tovább, basszus, van még 250 oldal, de aztán sodort tovább a történet.
„Teli gyomorral leugrani az Öngyilkosok Házáról, az olyan pazarlásnak tűnt volna, mint teli tankkal eladni egy kocsit.”
Ez az öngyilkos-dolog azért elég ijesztő. Ebből Hornby sem csinál viccet, mégis képes humorral és empátiával megközelíteni. Mivel négy főszereplő van, négy nézőpontból hallgatod végig a történetet, így szinte lehetetlen bárkivel is azonosulni, ami, tekintve a témát, talán nem is baj. Amúgy nagyon eltérőek a karakterek, – még az öngyilkossági szándékok sem azonos erejűek, az okokról már nem is beszélve – de igazán senkit sem tekinthetünk pozitív hősnek. Persze volt kedvenc szereplőm nekem is, de példaképnek azért őt sem nevezhetném.
„Azt mondani, hogy bármit megtehetek, amit csak akarok olyan, mint kihúzni a dugót a kádból, és azt mondani a víznek, hogy mehet, ahová akar.”
Másodszori olvasásra imádtam a könyvet, élveztem minden sorát, de nyilván jó okom volt arra, hogy akkor, 2006-ban ne tekintsem kedvencnek. Talán kevésbé voltam bölcs (haha), vagy csak túl közel volt még a Pop, csajok katarzisa, és ugyanazt szerettem volna újra megkapni. De az is lehet, hogy akkor még zavart a sok káromkodás a könyvben. Bár ez szinte kizárt.
„Hogy csinálják az emberek, hogy nem káromkodnak? Hogy lehetséges az? Van az a rengeteg hézag a beszédben, ahová muszáj betenni egy „bazmeg”-et. Megmondjam, kik a legcsodálatraméltóbb emberek a világon? A hírolvasó bemondók. Én a helyükben olyasmiket mondanék: „És azok a kibaszott szemetek belerepültek a kurva repülőgéppel egyenesen a Világkereskedelmi Központba.” Hogy a fenébe mondhatja ezt máshogy egy emberi lény? De lehet, hogy nem is annyira csodálatra méltóak. Lehet, hogy robotzombik.”
Tanulság? Menj haza, emeld le a polcodról azt a könyvet, ami csalódást okozott első olvasásra, mert nagyon szeretted volna szeretni, és adj neki még egy esélyt.
(https://moly.hu/ertekelesek/2106125)
Vélemény, hozzászólás?