Milota
Annyira összetett és szerteágazó Závada Pál Milota című regényének a története, hogy azt gondoltam magamban, mire van a google, ha nem erre, keresek egy oldalt, ahol viszonylag érthetően és röviden megpróbálták már leírni előttem a sztorit. Hát persze, hogy nem találtam. Itt van például ez, amiből simán egy halál unalmas regény képe rajzolódik ki, s speciel ezért nem tudom megróni az ismertető íróját. (Egyébként meg ne guglizzatok, ha el akarjátok olvasni a könyvet. A „Milota Závada” kereső kifejezésre rögtön egy olyan ismertető ugrik be elsőnek, ahol kapásból leírnak minden csavart, fordulatot, amiből egyébként nem egy akad. Belelestem néhányba: mind lelövi a poént.)
Amúgy is elképesztően nagy munka ez a regény, szinte hihetetlen, hogy mások fantáziája olykor milyen gazdag (persze azért író). Závada ritkán ad ki új könyvet, de akkor nagyon. A Milotának két főalakja van. Az egyik maga Milota György, a folyton anekdotázó, nagydumás öreg, aki most magnóra mondja élete történetét, a másik a harmincas éveit taposó Erka, aki történetesen Milota fiába habarodott bele régen, hogy aztán… Két eltérő stílus: az egyik régies, szlovák szavakkal vegyített, és az élőbeszéd elemeit megjelenítő, a másik hétköznapibb, és mai(bb).
A történet most is itt, a mi kis Békés megyei világunkban játszódik, egészen pontosan Závada szülővárosában, Tótkomlóson, ahol nagyon büszkék lehetnek erre az íróra. Mert hát ugye a Jadviga párnájával nem csak Závada tett szert országos ismertségre, de az Orosházától alig húsz kilométerre fekvő Tótkomlós is. A film amúgy látványosat bukott, ami nem is csak azért van, mert tipikusan az a magyaros búsongós szarság lett belőle, ami a rendszerváltás előtti filmjeinket oly jellegzetesen kiállhatatlanná tette, hanem mert a Jadvigát egyszerűen lehetetlen volt filmre vinni. Őszinte leszek, az a történet nem fogott meg egy kicsit se, de a stílus miatt mégis csak elismeréssel tudok róla beszélni. Na, a Milota stílusa kicsit másabb, a sztorija elevenebb, és a szereplői sokkal változatosabb karakterek.
Ami különösen aktuálissá teszi a könyvet, az egy színdarab, mely a kitelepítések körüli tragédiákat jeleníti meg, és amit a regénybeli hősök előadnak. Bizony, a Benes-dekrétumok visszaköszönnek itt is. Amúgy meg csak hogy jelezzem finoman, milyen őrült koncentrációra is volt szükség néha a könyv olvasásakor: a színdarabot, amit próbáltak a szereplők, Milota meséli magnóra, miközben itt-ott háttér információkkal is magyarázza a történteket. Tehát van a színdarab, ami a világháború után játszódik, vannak a próbák a kilencvenes évek közepe táján, és van a sztorizó öreg Milota a kilencvenes évek végéről. Hahh. Néha vannak üresjáratok a könyvben, amiket nem is tudtam hova tenni, de ettől függetlenül lenyűgöző, amit összehozott Závada. Merthogy a végére természetesen minden a helyére került.
A könyv vastag, 700 oldal, ráadásul igényli a teljes odafigyelést is. Viszont cserébe nagyon-nagyon jó. Olyan kilences. Legalább.