Nonverbális értékrend
Jó tíz éve, hogy először hallottam Mikulás Gábor nevét. Akkor megosztotta a szakmát, elképzelései forradalminak számítottak. A könyvtárosok vagy elutasították, vagy elismerték a könyvtáros szakma megújításának szükségességéről publikált gondolatait. Az azóta eltelt idő azonban őt igazolta. Szerintem, persze. Ma már nem könyvtárosként dolgozik, de azt hiszem, a könyvtárosság örök szerelme marad*, mi másért indította volna a KIT-hírlevelet? Könyvtárosok, olvassátok! És most tőle idézek egy gondolatot. Megfontolandó. Nem csak könyvtárosoknak.
„– A hazai könyvtárak világában évek óta hallhatjuk, hogy az ember a
legértékesebb erőforrás. Hogy ez a kijelentés mennyire csak szólam,
azt számos zsigeri megnyilatkozás is tanúsíthatja. Ilyen például a könyvtári
költségvetések szerkezete, mely általában a fenti elv ellentétét tükrözi.
A költségvetést pedig teljes joggal tarthatjuk nonverbális kommunikációnak,
méghozzá az egyik leghangsúlyosabbnak; híven tükrözi készítőjének értékrendjét.
A munkatársakkal kapcsolatban az is gyakori, hogy munkaidő alatt nem,
vagy csak kivételes esetben vehetnek részt olyan szakmai rendezvényen,
amely egyébként munkájuk hatékonyabb végzését segítené. (És még nem
ejtettünk szót azokról, amelyek „csak” látókörüket tágítják.)
Méggyakoribb, hogy ha már részt vehet az illető beosztott egy konferencián,
továbbképzésen, tudását a szervezet nem használja ki. Ez pedig — a
szintén, és joggal divatos — tudásmenedzsment elveinek semmibevétele.
A könyvtár jellegzetesen tudásalapú szervezet. Szolgáltatásainak szintje
egyértelműen az információ- és tudáshozzáadás mértékétől függ. Lehet,
hogy a könyvtárak jelentős része az alapkompetenciáját potenciálisan
kifejlesztő, megújító legfontosabb erőforrásának gyarapítását nem veszi
komolyan?” – mondja Mikulás Gábor.
Saját házunk táján söprögetve: a számunkra érdekes, hasznos szakmai napokra, konferenciákra elmentünk (számított ezeken túl még a részvételi díj és a távolság is – természetesen, mert saját kasszából finanszíroztuk, nem a könyvtár költségvetését terhelve). Eddig. Mert meg tudtuk oldani a nyitva tartást. A tavaszi létszámleépítés után viszont már a nyitva tartást sem tudnánk zökkenőmentesen megoldani, így ami az élethosszig tartó tanulást, a folyamatos szakmai képzést, a látókörünk szélesítését illeti … hogyan is biztosítjuk? Nem jó válasz a sehogy, mert annál szerencsére igényesebbek vagyunk, szóval maradnak a szakmai folyóiratok, a recenziók olvasása, email-váltás a kollégákkal. A tudásmenedzsment pedig? Van, persze. Anyagok a számítógépen, a továbbképzéseken elhangzottak átgondolása és saját könyvtárunkra történő hangolása. Egyelőre rajtunk kívül nem érdekel senkit. Hibásak vagyunk ebben? Persze. Egyikőnk sem Don Quijote. A szélmalomharcba belefáradtunk.(?)
*Gonoszkodok. Abban a tekintetben volt mindenképpen igaza, hogy a könyvtárak induljanak el a profitszerzés útján, mert a külföldi példák már évek óta ebbe az irányba mutattak. Hozzánk ugyanis mindig minden begyűrűzik, bár sok éves késéssel. Most pedig a fejlett nyugat felismerte, nem megoldás a kultúra és intézményei profitorientáltságának erőltetése. Így aztán, feleim, néhány szűk esztendő, s ha túléltük, reménykedjünk, ez a nézet is begyűrűzik. A „könyvtárszerelem” M. G.-nél pedig … jaj, nem tudom finomam mondani, milyen szerelem az, amelyik pénzért szeret … szóval, pénzért szeret. Világos, ő ebből él meg, semmi gond. Egyszer fordult elő: megkértük, vessen legyen szíves egy pillantást a honlapunkra és kértünk tőle építő kritikát. Vetett, kaptunk néhány építő kritikát. Meg árajánlatot, mennyiért nézné hosszabban és kritizálná építőbben. Szeretek gonoszkodni, na. Attól még beszél jókat a M.G.
Vélemény, hozzászólás?