Szitakötő
És az Írókám megint megcsinálta. Persze a recept piszok egyszerű, használd fel az emlékeidet a múlt század közepétől kezdve, a karaktereidnek adj más nevet, és legyél tehetséges, de mindez még nem lenne garancia a sikerre. Mégis, amihez Írókám hozzányúl, az ha nem is válik rögtön arannyá, de igenis működik, könyveit úgy általában is szeretik az olvasók, Írókám rajongói pedig minden egyes kiadott kötet után tovább rajonganak érte. Bosszantó lehet ez a többi kortárs Írókámnak.
A Szitakötő annyiban más Írókám korábbi regényeihez képest, hogy a történet szereplői vidékiek, mit tesz Isten, dél-alföldiek, mi több, kapaszkodj, a Nyolcak (8ak) egyike éppen orosházi. Nos, hogy rögtön megnyugtassam a kedélyeket, nem bunkó parasztokként jellemez minket Írókám, olyanok vagyunk éppen, mint amilyenek vagyunk, vagy éppen lehettünk volna. A rémisztő ötvenes évek cseppet sem rémisztő hízótáborában örök barátokra lelő, a hatvanas évek szigorát értetlenül fogadó, a hetvenes évek szigorát letojó, a nyolcvanas évek változásait váró, vagy éppen nem váró, a kilencvenes években egyaránt csalódó és a kétezres évek eseményeit egyre távolabbról figyelő csapat tagjai.
Örök barátságról ír ezúttal Írókám, és teszi mindezt úgy, hogy a regény zöme korántsem a barátság miatt marad emlékezetes, inkább szól vitákról, válásokról, veszekedésekről. Örök barátságról, ami valahogy mégis ott marad lenyomatként az emberben, amikor leteszi a könyvet. Meg az a kesernyés humor, ami olyan, de olyan jellemző Írókámra.
Szóval ennyi. Kültag lehetek?
Vélemény, hozzászólás?