Justh Zsigmond Városi Könyvtár, Orosháza

Kardoskút legendája

Hajdanán, mikor a seregeinket talán éppen Bem apó vezette, az ország ügyeit gróf Batthyány Lajos intézte, a lelkesítő sorokat pedig Petőfi Sándor vetette papírra, az országban mindenütt dúlt a háború, kevés olyan zuga maradt a honnak, ahol nem hagyott mély nyomokat a szabadságunkért folyó harc. Volt azonban az országnak egy olyan kis szeglete, ahol a madárfüttyöt még nem váltotta föl a csatazaj, és az út porát sem a fegyveres seregek hada verte fel, hanem csak a szénával megrakott lovas szekerek békés poroszkálása.

Történt, hogy egy késő nyári délután egy csatában megsebesült huszárcsapat ért a kis tanyákkal tarkított puszta közepén elhelyezkedő kristálytiszta vizű tóhoz. A falunak még nem volt neve, a tónak azonban már igen: gazdag sótartalma miatt Fehér-tónak nevezték el az ott lakók. A sebesült huszárok mit sem tudtak a helyi emberekről, ám abban biztosak voltak: lehet ugyan, hogy egy a céljuk és az álmuk, ám karddal az oldalukon nehéz lesz békés szándékukról meggyőzni az itt élőket. Így mielőtt a huszárok parancsnoka bekopogott volna segítségért a tóhoz legközelebb eső tanya ajtaján, a csapat minden tagja lecsatolta, és a tanya melletti mély kútba hajította fegyverét.

A huszárok túlélték súlyos sérüléseiket. Nem is történhetett ez másképp, hiszen a teljes falu a segítségükre sietett. A hozzáértők ellátták a sérüléseket,  volt, aki vizet adott, más az ennivalóról gondoskodott, megint mások a tanyájukban látták vendégül a szerencsétleneket. A huszárok két hét múltán már minden sebükből gyógyultan köszönték meg a csöpp kis falunak mindazt a jót, amit tőlük kaptak. Szabadkoztak, hogy mivel vagyonuk nincs, lovaikra pedig még szükségük lesz, nem tudják mással meghálálni a bajban nyújtott segítséget, minthogy a kútba vetett kardokat felajánlják a helyieknek.

Az értékes fegyverekre azonban nem volt szüksége a falunak: az ételről és innivalóról a föld gondoskodott, más pedig nem kellett a boldogsághoz. Így aztán a falu lakói azt mondták: maradjanak a kardok a kútban, talán egy későbbi nemzedéknek nagyobb szüksége lesz majd rá.

Egynéhány emberöltővel később a huszárokra már éppúgy nem emlékezett senki, mint a kútba dobott kardokra. A takaros faluban továbbra is lelkes, gondos és becsületes emberek éltek, ám nekik már nem volt szerencséjük a természettel. Az évszázadok óta nem tapasztalt aszály nyomán alig volt mit enni, és alig volt mit inni. Nem csak a tó kezdett kiszáradni, de a kutak is kiapadtak. Így történhetett, hogy az egyik tanya melletti kútban, ami a tóhoz a legközelebb állt, találtak néhány kardot. A sártól, agyagtól azonmód megtisztított fegyverek újra a régi fényükben tündököltek, ám még mielőtt a falusiak jobban átgondolhatták volna, mit is tehetnének a kardokkal, máris megtörtént a csoda: mihelyst a kardok lapján megcsillant a nap égető sugara, a fény visszatükröződött az égre, és eleredt az eső. Az égi áldás napokig tartott, a szomjas föld boldogan itta magába a csapadékot. Az élet hetek alatt visszaállt a régi kerékvágásba. A kis falu lakói boldogságukban egyszerre voltak hálásak őseiknek, a huszároknak és a kútba hajított fegyvereknek. S mert – csakúgy mint egykoron a huszárok – másképp nem tudták hálájukat kifejezni, a gyönyörű kardokat egy szép, késő nyári délután újból beledobták a kútba.

Attól a naptól fogva a kis falut Kardoskút névvel illetik az ott élők és arra járók.

Ha tetszett a fenti legenda, kérlek ne fojtsd vissza az érzéseidet: kattints a Pannon legendák oldalára, ahol leadhatod szavazatodat. Ha sok összejön, a kardoskúti általános iskola – melynek padjait két orosházi könyvtáros is koptatta – laptophoz és internet kapcsolathoz juthat, ha pedig a Goda Krisztina, Kamarás Iván, dr. Majorosi Emese alkotta zsűri látja majd a legjobbnak, a történet megfilmesítésre is kerülhet.

Szóval drága olvasó, ha teheted, kérlek tedd meg: szavazz a kardoskúti legendára. A szavazatodat e-mail-ben kell majd visszaigazolni.