Részlet az új Léna-könyvből. 4.
Becsüljétek meg ezt a bejegyzést drága blogolvasók, hiszen több részletet már nem közlünk Lénárt Léna Ferenc szeptemberben megjelenő könyvéből, melynek címe Az úttörőtábortól a pekingi kacsáig (illetve lesz még valami, de az már nem Lénától, amúgy is meglepetés, na, így pontos). Ezúttal tényleg nincs mit hozzáfűznöm Léna soraihoz, amelyek történetesen a könyv előszavát teszik ki. Talán csak annyit. hölgyeim és uraim, ő Léna…
A korábbi részleteket itt, itt, na meg itt olvashatjátok.
ELŐSZÓ
Az előző könyvemben azt írtam, hogy úgy érzem magam, mint egy dinoszaurusz, aki végleg eltűnik, de örömmel jelenthetem, hogy szaporodik az őslénypark! Ez egy kis magyarázatra szorul, mivel egy másik őstulok, Berta Pista barátom is csatlakozott az expedícióhoz, egy eltűnőben lévő különleges állatfajhoz, vagyis hozzám. Ázsia, sivatag, nomádok, ennek a két, merőben eltérő habitusú embernek a kalandja remélem, írás formájában is székmarasztaló lesz. A közel 140 napig tartó viszontagságos út alatt minden bajunkat, bánatunkat diktafonra rögzítettem, a hitelesség kedvéért, mint egy élő napló. A recept a régi marad: hitelesség, szókimondás, persze jó nagy adag humorral fűszerezve.
Az út maga a blues, a kaland, barátság, öröm, gitár, pofagyalu, kocsma, fájdalom, az életben tartó gyógyelixír. Ezen szavak összessége okozza nálam a katarzist, és azt a fajta életérzést, amit több mint 30 éve érzek. Ezért írok teljesen más stílusban az útjaimról, na meg azért, mert Hendrix volt beragasztva a személyi igazolványomba 1982-től 1983-ig. Az út él, az út érez, az út lélegzik! Az úton különféle emberekkel kerülsz kapcsolatba, akikkel gondolatokat, érzelmeket cseréltek. Mindig történik valami, valami más, valami különleges!
Váratlan kalandokba keveredsz, amik megváltoztatják az életed. Az út a blues, a hangulatváltozások sokasága.
Gyerekkoromban nem kerékpárt kaptam, hanem zenét, és nem a Kislány a zongoránál kategóriát (Pink Floyd, Doors). Talán ezért gondolok mindent másképpen az útról, mint azok, akik közé engem bekategorizáltak. A csavargás, a világ megismerése stoppal, gyaloglással kezdődött, mint a nagy előd, Kerouac élete, és egyáltalán nem a hágók meghódítása érdekelt. Én élem az utat, és ez nem vacsi vagy ücsi formájában nyilvánul meg. Nekem is vannak hágóim, hegyeim, emelkedőim, de vannak kocsmák, emberek, érzelmek, zenék, barátságok, mert igazán így teljes a kép.
Ha nem vagyok úton, akkor is úton vagyok, mert a blues és az út eggyé forrt bennem.
Akkor vágjunk bele!
Aki nem érzi a bluest, az igazán utazni sem tud, ők a turisták!
„Engem csak az őrültek érdekelnek: azok, akik őrülten szeretnek élni, és őrültül szeretnek beszélni, akik sóvárognak a megváltás után, és mindent egyszerre akarnak: akik soha nem ásítoznak és nem mondanak közhelyeket, hanem egyre égnek, égnek, mint a meseszép, sárga petárda, amely robbanáskor ezernyi szikrát szór az égre, és kék pont ragyog a közepén, aztán az is szétpukkan, s az emberek elragadtatva kiáltanak fel.” Jack Kerouac