Kékszakáll
Jó, ha tudod kedves olvasó, hogy ez az első Vonnegut könyv, amelyet volt szerencsém elolvasni (nem ezt akartam elsőre, de így alakult, és már nem is bánom), szóval nem fogok általánosságban beszélni Kurt Vonnegutről. Azt persze már így is elmondhatom: a Kékszakáll nagyon szórakoztató regény, s ha csak ez alapján kell véleményt mondani, akkor Kurt Vonnegut nyilván nagyon jó író volt.
A Kékszakáll ugyan alapvetően súlyos témákat vet fel (szörnyű világháborús emlékek, magány), de Rabo Karabekian – ő a főhős, egykori absztrakt művész – olyan fanyar gúnnyal, iróniával, és más ide kapcsolódó szinonimával meséli a múltat és a jelent, hogy az egyszerre bölcs és mosolyt fakasztó. Olyan könnyű az egész.
A regényből két példányunk is van a könyvtárban, nem hosszú, nem nehéz, de kihagyhatatlan. Kölcsönözz!
Én meg most rövidesen el fogom olvasni a Bajnokok reggelijét is. Abból is van kettő.
Kedvenc idézetem a könyvből:
Nyilvánvalóan arra születtem, hogy a legtöbb embernél jobban rajzoljak (…). Más emberek nyilvánvalóan arra születtek, hogy énekeljenek és táncoljanak, vagy az ég csillagait magyarázzák, vagy bámulatos trükköket csináljanak, vagy kiváló vezetők legyenek, vagy sportolók és így tovább.
Úgy gondolom, ennek okát azokban az időkben kell keresnünk, amikor az embereknek kis, rokoni közösségekben kellett élniük, talán ötvenes vagy legfeljebb százas csoportokban. És az evolúció vagy Isten vagy valami egyéb úgy rendezte genetikailag a dolgokat, hogy a kis családok működjenek, hogy felviduljanak, hogy mindegyikben lehetett valaki, aki történeteket tudott mesélni a tábortűznél, és valaki más, aki képeket festett a barlang falára, és valaki más, aki nem félt semmitől, és így tovább.
Ezt gondolom én. És egy ilyen rendszernek ma már nincs értelme, mert a mérsékelt tehetséget egyszerűen értéktelenné tette a nyomtatott sajtó és a rádió és a televízió és a műholdak és hasonlók. Egy mérsékelten tehetséges személynek, aki ezer évvel ezelőtt a közösség féltett kincse lett volna, ma másfajta munkát kell keresnie, mert a modern tömegkommunikáció révén eleve világbajnokokkal kénytelen naponta versenyre kelni.
Az egész bolygó nagyon jól elvan azzal a kábé tucatnyi bajnoki teljesítménnyel az emberi szaktudás különböző területein. A mérsékelten tehetséges személynek persze palackba zárva kell tartania a tehetségét, egészen addig, míg, hogy úgy mondjam, berúg egy esküvőn, és sztepptáncot jár a dohányzóasztalon, mint Fred Astaire vagy Ginger Rogers. Nevünk is van az ilyen emberekre. Úgy hívjuk őket: „feltűnősködő”.
Tényleg jó !