Tótumfaktum
Noha Charles Bukowski egy igazán zseniális író volt, ajánlani őt és írásait csak nagyon óvatosan szabad. Regényeiben ugyanis olyan alapossággal merítkezik meg kedvenc témáiban – pia, szex, üresség és nihillizmus – hogy abból szárazon kikecmeregni szinte képtelenség. A helyenként gusztustalan, helyenként csupán realisztikus sorok persze hathatnak éppúgy meghökkentően, mint riasztólag az olvasóra, de Bukowski nem árul zsákbamacskát: két oldal elolvasása elég lehet arra, hogy valaki elgondolkozzon a folytatáson. Ha ez a valaki végül a továbbolvasás mellett dönt, többet is kap annál, mint amire számíthat: Bukowskinak ugyanis halálosan jó humora van.
A költőként is termékeny és népszerű szerző – aki, úgy hírlik, maga sem vetette meg az élet apró örömeit – regényeiben nem bonyolította túl a cselekményt. A Tótumfaktumot például pár szóban el lehet mesélni – adott Henry, az író, aki munkát keres a 2. világháború végén, költözik, szexel, piál, másnapos, dolgozik, kirúgják, munkát keres, költözik, és így tovább – de ezzel még semmit nem mondtunk el a regényről. A könyv ugyanis egyszerre szomorú és vidám, fehér és fekete. A közönyösség és fásultság mellett, amit a kötet sugároz ugyanis van egy – hogy is fogalmazzunk csak finoman… – „tojok én mindenre, nekem így is jó”-féle beletörődés is, ami megkülönbözteti a könyvet a számunkra ismerősebb kelet-európai közönyösségtől és fásultságtól. Megélni valószínűleg nem jobb ezt sem, de olvasni igen, sokkal.
A könyvet tehát csak erős idegzetű olvasóknak ajánlhatjuk. De nekik nagyon.
Vélemény, hozzászólás?