Justh Zsigmond Városi Könyvtár, Orosháza

A fényképész utókora

Nem A fényképész utókora a legjobb regény, amit valaha olvastam, és nem Závada Pál a kedvenc magyar íróm (de majdnem), mégis: A fényképész utókora egy elképesztően ötletes és formabontó stílusú mese a magyarság utolsó fél évszázadáról, Závada meg – kedvenc vagy nem kedvenc, ez nem is számít – a legjobb magyar kortárs író. A semmiből előtűnve (ezt most szépírói munkásságára értem, és még így is van benne némi túlzás) megírta a Jadviga párnáját, aztán mielőtt bekategorizálták volna az egykönyvesek táborába, megjelent a remek Milota majd pedig – ennek is már négy éve – A fényképész utókora.

Három korszak története fonódik egybe a regényben, kis odafigyeléssel persze követhető keszekuszaságban, miközben a környezet, a hangulat és maga a téma is hamisíthatatlanul závadás: beteljesült és beteljesületlen szerelmek, társadalmi igazságtalanságok és tévedések, egyéni tragédiák, miniszterek, kulákok, zsidók, tótok stb. Mégis, a könyvet mindenekelőtt a stílusáért imádtam olvasni, mert bevallom, ilyet én még nem láttam (és amiért Závada a legjobb: ezt a mondatot minden regénye után leírhattam volna). Az elbeszélés ugyanis többes szám első személyben történik, ráadásul mindig mások és mások mesélik tovább a történetet. Az elbeszélőkről sokszor csak sejtjük, kik lehetnek, máskor még azt sem, de ez tényleg nem is fontos. Pont elég azt látni, hogy valakik mindig figyelnek valakit. Nyilvántartanak.

Olvass bele, és megérted, miről beszélek. A könyvtárban két példány is kölcsönözhető.