Justh Zsigmond Városi Könyvtár, Orosháza

EhhMagyarország

Lehet, hogy elég lenne most csak a tényekre szorítkozni, és mosolyogva fogadni a gratulációkat. A tény: az orosházi Justh Zsigmond Városi Könyvtár hat munkatársa – sok más megyei kollégával együtt – a mai napon sikeres eTanácsadó vizsgát tett. Ez így igaz, azonban annyi abszurditás szorult a vizsgát megelőző közel egyórás vajúdásba, amit nem megosztani vétek lenne a blogunk drága olvasóival szemben. Másrészt meg ha majd valahol szóba kerül, hogy miért tart ott ez az ország (Magyarország, eMagyarország), ahol tart, hát jó lesz ez is egy tanmesének.

Szóval a vizsga 9-kor kezdődött volna a békéscsabai megyei könyvtárban. Előtte öt héten keresztül öt modult sajátítottunk el, amivel nem is volt semmi probléma, leszámítva mondjuk azt az apró bökkenőt, hogy a főoldal, ahonnan a modulok elérhetők, egy ANGOL nyelvű honlap. Igen, még mindig az eMagyarország projektről van szó. De hogy ne csak a rosszat említsem, kaptunk két kiadványt is, melyek közül az egyik egy kifejezetten hasznos informatikai ismeretterjesztő könyv volt (megjegyzem, ezekből a könyvekből se jutott mindenkinek, de én az első, ezáltal a szerencsésebb csoportba tartoztam). Minden modul végén kaptunk házi feladatokat, amiket megoldva kellett az oktatónak visszaküldeni, illetve a már említett honlapon ki kellett tölteni az aktuális tesztfeladatokat is. (Itt jegyzem meg, hogy még egy ötórás tanfolyamot tartanunk kell helyben, addig nincs bizonyítvány, szóval amit a következőkben olvashattok, az már egy visszafogott és öncenzúrázott változat lesz).

Tehát reggel 9 óra. A vizsga alapfeltétele az volt, hogy egy főfejes a fővárosból ad egy kódot a helyi oktatónknak, mellyel aztán a honlapon jogosulttá válunk a vizsgakérdések megválaszolására. Azonban a rendszer 9-kor még rohadtul nem akart beengedni minket. Oktatónk akkor már túl volt két infarktuson és néhány halál fölösleges telefonhíváson, ugyanis a központban csak az üzenetrögzítő válaszolt. Jobb híján e-maillel és fax-szal próbálkoztunk, utóbbi persze vicc is lehetett volna a nagy eMagyarország korszakában, de nem, mi véresen komolyan gondoltuk. Hiába, válasz nem érkezett. Ekkor – mivel tudtuk az Illetékes Hölgy nevét, – egy eTanácsadóhoz méltó ravasz húzással megkerestük a neten az otthoni telefonszámát. Illetékes Hölgy azonban nem volt otthon, mint azt a takarítónője volt szíves közölni: Illetékes Hölgy már elindult valahová. Hogy nem a munkahelyére, azt félórával később már kezdtük gyanítani. A központot ostromló kitartó hívásunk azonban meghozta gyümölcsét, hiszen egyszer csak váratlanul foglaltat jelzett a telefon, majd egy újabb próbálkozást követően valaki felvette a másik oldalon!

Az izgalmak a tetőfokára hágtak, ám kiderült, örömünk korai volt. A telefonvonal túlsó oldalán lévő hang gazdája ugyanis nem volt illetékes az ügyünkben, s tulajdonképpen – mint illetéktelen személy – még szép gesztust is tett azzal, hogy legalább továbbpasszolta kérésünket. Illetve továbbpasszolta volna, ugyanis kiderült, hogy az eMagyarország Centrum és a 4C Központ szervezői merő véletlenségből elfelejtették, hogy Békéscsabán ma néhány szerencsétlen vizsgázni szeretne. Megértjük, előfordul az ilyen. És nem, nem! nem leszek demagóg: azért se merengek azon, hogy mi lett volna, ha a vizsgázó felejti el, hogy vizsgáznia kell. Nyilván azt is megértik… Végül a rendszer egyszer csak megnyílt, mi pedig levizsgáztunk. Illetve nem csak mi.

Ja, és a slusszpoén. A budapesti központban azért nem volt bent az Illetékes Hölgy, valamint más illetékes urak és hölgyek, mert ma délelőtt valahol az országban éppen egy roadshow-n népszerűsítették programjukat. Most lehet nevetni.