Foci – vébé – láz
Nyugi, ez most nem az a „fiúk dumálnak a fociról” bejegyzés, még ha a téma momentán tényleg a foci lesz, de nem, ez csak a szokásos könyvajánló. Karácsonyra kaptam meg Hegyi Iván Labdarúgó vb-könyv című veretes munkáját, reggel jutottam el a végkifejlethez (Zidane-Materazzi affér) és annyira jó, de tényleg, hogy 1. természetesen megkapja a 10-es osztályzatomat a tízes skálán, 2. még mindig bele-belelapozgatok, nincs kedvem letenni.
Nekem eddig két kedvenc focikönyvem volt, mondom is, mik. Az egyik Lakat T. Károly Apám regénye című könyve, amit még Nemzeti Sportos korszakában írt, zseniális, utánozhatatlan stílusban. A híres edző édesapa életútján keresztül mesélte el a magyar labdarúgás viszontagságait, még egyszer mondom, zseniálisan. Emlékszem, először a Sport jelentette meg folytatásokban a könyvet, és úgy vártam a keddi számokat, mint Fradi-játékos a pénzét. A másik pedig legkedvesebb íróm, Nick Hornby kultkönyve, a Fociláz. Egy angol szurkoló, egy megveszekedett Arsenal-drukker élményeit ismerhetjük meg, ami regény, bár azt hiszem, erre mondják, hogy dokumentumregény. Mindegy, szuper az is.
A Labdarúgó vb-könyv természetesen Hegyi Iván miatt lett ilyen jó. HI a Népszabi sportújságírója, és szerintem nagyon utálhatja őt az MLSZ és a mindenkori szövetségi kapitány, mert van egy súlyos jellemhibája: őszinte. És aki az elmúlt bő húsz évben őszintén írt a magyar labdarúgásról, annak legfőbb ellenségei a magyar labdarúgásból kerültek ki.
Na nem mintha ez most nem lenne tökéletesen mindegy: a könyvben éppen az a nagyszerű, hogy csak pont annyit foglalkozik a magyarokkal, amennyit kell. Az elején sokat, mert bitang jók voltunk, a végén meg csak egy-két bekezdést. Megjegyzem, eszméletlen bosszantó, hogy milyen banánhéjakon csúsztunk el többször is az aranytól. Nem, nem csak ’54-ben, bár vitathatatlan, olyan közel sose voltunk se addig, se azóta, de több vb-n is csak a balszerencse vagy a játékvezető állta utunkat – és ami a legdühítőbb, hogy tényleg. Meg aztán van itt egy csomó történelmi adalék is, ami miatt le(te)hetetlenül izgalmas a vb-könyv. Hogy csak egy példát mondjak, képzeld csak el drága blogolvasó, 1934-ben a világbajnok olaszok fasiszta karjelzéssel, Mussolini nevét skandáló teltházas stadionban vették át a Rimet-kupát. Nem mellékesen a magyarokat legyőzve a döntőben. Vagy egy másik: 1938-ban az osztrák csapat ugyan kijutott a vb-re, ám legjobb öt játékosuk már a német válogatottat erősítette – történt ugyanis közben egy bizonyos Anschluss.
Ami azt illeti, elég peches vagyok a magyarok vb-szereplésével kapcsolatban, mert a ’78-as vb-re még talán igazoltan nem emlékszem (háromévesen más irányú volt az érdeklődési köröm), a ’82-es és ’86-os meg már nem volt egy sikertörténet (ha meg volt is még egy-két apróbb öröm – mint pl. a Salvador elleni máig rekordnak számító 10-1 – az egyszerűen kipottyant az emlékezetemből, ha egyáltalán láttam is a meccset). Úgyhogy én inkább a jövőben bízok: vannak tehetséges fiataljaink, miért ne lehetnénk már ott akár a dél-afrikai vb-n három év múlva? És – csak hogy tovább szőjem legszebb fociálmaimat – a középpályán mondjuk azzal a Petneházi Márkkal, aki jelenleg az angol másodosztályban fejlődik, és egyébként orosházi srác.
Visszatérve Hegyi Iván könyvére, ránézésre is nagyon illusztris kiadványról van szó, de pont ez a baj vele – mármint könyvtári szempontból. Kölcsönözhető könyvnek a szabadpolcra túl szép, túl nagy, és túl értékes, olvasóteremhez viszont túl olvasmányos. Muszáj lesz hát megvenni kedves olvasó, de ne bosszankodj miatta: hidd el, megéri.
Vélemény, hozzászólás?