Glamoráma
Vannak ugye egyszer a celebek. Csak hogy mindjárt a közepébe vágjunk és érzékeltessük: miért is olyan hihetetlenül távoli világ az, amiről Bret Easton Ellis a Glamorámában ír. A mi celebjeink arról ismerhetők fel, hogy műveltségük győzikés, szépségük kiszeltündés, humoruk mirigyes, kreativitásukat tekintve meg mondjuk anettkásak. Ha ezeknek a feltételeknek így-úgy eleget tesz valaki, máris körbejárhatja a saját csatornájuk összes reménytelenül ótvar beszélgetős műsorát. Na már most akikről Ellis ír a Glamorámában, ők szintén celebek, csak hollywoodi mércével. Meg nem mondom már, hogy a könyv borítóján olvastam, vagy a neten valahol, de találó: aki nincs benne a regényben, az nincs is. Az olvasó csak kapkodja a fejét a hírességek láttán, akikkel a főhős, a felkapott modell, Victor összefut. El se kezdem sorolni a neveket, nem érdemes. Egy könyv van teli velük.
Glamoráma mégsem a sztárokról szól, ők csak vannak, mintegy kötelező díszleteként a főhős környezétben, miképpen kötelező díszlet az összes Prada öltöny és Mentos cukor és egyéb márkák áradata, ami már nagyon is Ellisre vall, lásd Amerikai psycho. Apropó Amerikai psycho. A Glamoráma közel sem olyan brutális, ám a tizennyolcas karikát ez a regény is joggal megpályázhatja. Más kérdés, hogy Ellisnek alighanem minden írásáról kijelenthetjük mindezt.
Bret Easton Ellis hirtelen nagy sztár lett most idehaza is, köszönhetően a nemrég megrendezett nemzetközi könyvfesztiválnak (erről az abszurditásról nyilatkozott is valahol, mármint hogy a sztárokról írt cinikus regényei tették őt is sztárrá). Nem mintha baj lenne, megérdemli. Lehet vitatkozni, hogy jók-e a regényei, vagy szörnyűek, de az vitathatatlan, hogy egyéniség. Hazai viszonylatban nincs is párja, de gyanítom, hogy nemzetközi szinten is egyedülálló, amit művel. A könyvfesztivál szervezőitől ezért volt nagyon bátor és szimpatikus húzás egy ilyen provokatív írót fővendégnek meghívni. (Mellékszál. Én azon a napon jártam Pesten, amikor Ellis dedikált a Millenárison. A vonaton végig a Glamorámát olvastam, de könyvfesztiválra nem jutottam el. Így csak abban bízhattam, hogy esetleg az utcán összefutok vele, és kérek egy aláírást. Nem jött össze.)
Visszatérve a regényre, nagyon életszerű, ahogyan a sztárok sekélyes és felszínes életét leírja. A dialógusok tökéletesek. A sztori pedig lendületes és kiszámíthatatlan. Olyannyira, hogy máig nem tudom: mi is lett tulajdonképpen a vége. Mert ezt sajnos nem sikerült maradéktalanul megértenem.
Ezzel együtt is jó könyv, ha valaki szerette az Amerikai psycho-t, ezt is szeretni fogja. Ellenben ha azt undorítónak találta, akkor erre sem beszélném szívesen rá. Bár valószínűleg nem is tudnám.