Idegen testünk
Ha Závada Pál neve felmerül a blogon, az kivétel nélkül mindig pozitív tartalommal bír. Ez egyfelől úgy lehet, hogy szerintem ő a legeredetibb, és egyik legjobb kortárs magyar író, és ennek olykor hangot is kívánok adni, másfelől meg a Kossuth-díjas szerző aktív támogatója a Veszíts el egy könyvet! játékunknak (dedikált könyvet adott, mi több, többször nyilatkozott a médiának az akcióról). Ezek után persze nagyon nehéz lenne bármi rosszat szólni legújabb regényéről, az Idegen testünkről, de ha rákényszerülnék, azt hiszem, mégis megtenném. Csakhogy ezúttal sincs rá okom.
Závadában az a félelmetesen jó, hogy miközben lassan, komótosan elmesél egy legalább nyolcvanhat szálból szőtt történetet (és persze még egy-egy szereplővel össze is köti a regényeit, csak hogy kedvünk legyen azokba is újra belelapozni), közben nem győzöl elcsodálkozni, hogy így is lehet írni. Már megint az a závadás stílus. (Apropó závadás stílus: azt tudtad, hogy a vér nem vált vízzé? Fia Újonc Peti, az Akkezdet Phiai nevű együttesben faragja rímeit). Az – elnézést a jelzőért – „öregnek” az Idegen testünk talán az első olyan könyve, melyben nem az újdonság varázsa ken a falhoz, hanem a tartalom, de az elbeszélői stílus így is egyedi, hamisítatlan és ráadásul még utánozhatatlan is.
Pedig ám minden a szokásos. A párbeszédek nincsenek külön tagolva, tájak, városok, emberek leírására sem sok sort pazarol a szerző, a narráció pedig leginkább a Fényképész utókorához hasonlít. De csak hasonlít. Ott többes szám első személyben mesélik a történetet, itt egyes szám első személyben. Ott konkrétan nem tudod, éppen ki mesél, itt nyilvánvaló – igaz mindig más és más.
Amúgy a könyv ismét a múltba nyúl vissza, konkrétan 1940-be, a tótkomlósi születésű szerző azonban ezúttal felcseréli a jól megszokott vidéki környezetet a fővárosra. A regény egyetlen szeptemberi nap történéseire alapul, amikor is az egyik szereplő, Janka lakásán összegyűlik pár ismerőse, valamint ismerősének ismerőse. Téma persze bőven akad, amit a társaság megvitathat: Závada regénye történelemkönyvként is kitűnően funkcionál. Persze minden politikai oldal képviselve van, bal, jobb, közép, van tehát feszültség, plusz szerelmi szál bónuszként. A szereplők személyes – tegyem hozzá rögtön: tragikus – sorsa is kirajzolódik lassan, hiszen nem csak egyetlen nap eseményei zsúfolódnak össze a Závadához mérten szokatlanul karcsú regény lapjai közé, a második világháború előtti állapotokról éppúgy képet kapunk, mint a háborút követő borzalmas időszakról. Trianonról, visszacsatolásokról, antiszemitizmusról, fajgyűlöletről, holokausztról. Olykor megdöbbentő jelenetekkel és következtetésekkel. Lehet, hogy ha bizonyos politikai körök elolvasnák a könyvet (csak jelzem, már a máról beszélek), szörnyülködnének egy sort, de valószínűleg nem olvassák. Talán kár.
De félre politika: ami személy szerint engem leginkább megfogott, az a háborús levelek sokasága, stílusa, hangulata, melyeket belecsempészett Závada a regénybe. De összességében úgy kerek a regény most is, ahogy mindig.
Ha Závada Pál regényt ír, az mindig esemény. Így volt ez az első regénnyel, a 2000-ben megfilmesített Jadviga párnájával éppúgy, mint a legfrissebbel, az Idegen testünkkel. Esemény, mert ritka, és esemény, mert értékes.
A könyv nekem nincs meg, a könyvtárból kölcsönöztem, ahol egy példányban megtalálható. Most viszont megnyerhetem, és bár nem jó stratégia a nyerési esélyeim növelésére, de nektek is ajánlom a lehetőséget. Ha elolvastad ezt a bejegyzést, a Könyvesblog minden kérdésére tudod majd a választ.:)
Vélemény, hozzászólás?