Kedves verseink – az olvasókör áprilisi találkozója
„Egy istenarc van eltemetve bennem
Néha magamban látom, néha másban.”
Reményik Sándor Istenarc című verse jutott eszembe, amikor ölbe ejtett kézzel csak ültem, és úgy éreztem, nincs az szó, amivel vissza tudnám adni a nyugdíjas pedgagógusok április 10-i találkozóját. Hogyan lehet a csodát, az életben ritka kegyelmi állapot pillanatát érzékeltetni? Igen, én így érzetem – ritka szép pillanatokat töltöttünk együtt – és a versekkel. Mert verseket hoztunk – kedves verseinket olvastuk fel egymásnak – de ennél több történt. Önmagunkat, belső világunkat, még időnként esendőségünket is, mutattuk meg egy kicsit – és megtiszteltük egymást az őszinteséggel, megtiszteltük egymást azzal, hogy kíváncsiak voltunk egymásra.
Ki, mit, milyen verset, miért hozott most magával, miért tartja kedves költeményének. És amilyen színes, sokféle a világ, amilyen sokfélék vagyunk mi magunk is – olyan változatos lett a bemutatott költők névsora is. A klasszikusok – Petőfi, József Attila, Juhász Gyula, Radnóti mellett a talán méltatlanul kevésbé ismert Reményik Sándor – és ott voltak a kortárs alkotók is – Ladányi Mihály, Mentovics Éva – vagy éppen az orosházához kötődő alkotók – az elődök közül Jászai-Horváth Elemér, a kortársak közül Dávid László, Witt Márta. A világirodalomból Apollinaire és Villon.
Igen, a költészet csodát tud tenni. A legjobbat hozza ki belőlünk – az „istenarcot”. De ehhez kellenek az olyan kiemelkedő pedagógusok is, akik megláttatják velünk a valódi értékeket, a szépet. Hálás szívves emlékeztünk – Beck Zoltánné tanárnőre, Ancikára, aki többünknek volt tanára, vezetője ezen az úton.
Összességében talán elmondhatjuk, hogy egy szép estével és Jószef Attilához méltó módon emlékeztünk meg a költészet ünnepéről.
A találkozón készült fotókért kattints az alábbi képre!
Vélemény, hozzászólás?