Lépcsők, egyre feljebb
Szerintem eddigi legjobb könyvét nyomta a kezembe Verasztó Antal egy-két hete a könyvtárban, aminek egyébként létezéséről sem tudtam addig. Sőt, arról sem tudtam, hogy várható a megjelenése, annál kellemesebb volt a meglepetés. Szerintem a legjobb, holott aki olvasta-e blogot már korábban is, az tudhatja: a korábbiakat is nagyon szerettem.
A Lépcsőkben azt folytatja a szerző, amit annak idején a Batyu a kilincsenben elkezdett: rövid történeteket oszt meg a múltból, a múlt századból a maga régies, és lassan már utánozhatatlan stílusában. Csak ez a stílus mára még kifinomultabb, a kiadó még komolyabb, a korrektor még ügyesebb (vagy más) lett: ez a kötet már minden ízében, minden oldalát külön-külön megnézve is egy igényes, büszkén vállalható, szórakoztató olvasmány. Hiánypótló munka a huszadik század vidéki életéről az utókornak.
„Különben, sok év tapasztalata mondatja velem: ha az ember meri szétosztani magát, vissza is kapja azt, méghozzá sokszorosan.” (5. oldal)
Verasztó Antal bőséggel ad abból, amije van, miként mondja, csipetnyi valóságtartalma minden történetének van. Történetekből pedig nincs hiány a könyvben: régmúlt idők békés hangulata, nagyapáink barátsága, nagyanyáink nélkülözése, egyszerű emberek őszinte, persze korántsem hibátlan élete elevenedik meg a lapokon, amolyan hamisítatlan antibácsis humorral fűszerezve.
„– Nem látok náluk kottát – jegyezte meg Juliska.
– Ezek nem kottából játszanak, hanem vaktából – világosította fel élete párját István.” (8. oldal)
A kötetbe, és erre aztán tényleg nem számítottam, még egy krimi is belefért: A kovács esete az ördöggel. Ez egyébként a leghosszabb írás, de még ez is lehetne hosszabb: egy önálló regény is már csupán egy karnyújtás lenne Anti bácsinak. A könyv bátran ajánlható bárki számára, szó sincs arról, hogy csak orosháziak olvashatnák, még ha a szerző nem is tagadja meg szűkebb hazáját:
„valóban úgy áll-e a dolog, hogy ha az alföldi ember feláll egy vakondtúrásra, akkor már szédül?” (31. oldal)
A könyvben talán kicsit több oldal, gondolat foglalkozik az álmokkal, a titkokkal és misztikumokkal, mint Verasztó Antal korábbi kötetei, de ez könnyen lehet csupán érzéki csalódás részemről. Az viszont bizonyos, hogy ha szóba is kerül az elmúlás, az nem valami végzetes gondolatként.
„A halál csak olyan, mint az írásban a kettőspont, utána folytatódik a lélek élete odaát.” (124. oldal)
Nagyszerű időutazás a Lépcsők: a házépítők, fogcsináló mesterek, kovácsok, kádármesterek és takácsmesterek világában az idő lassabban csordogál, a könyv mégis gyorsabban fogy. Arról nem is beszélve, hogy egyik idézetének elejét mintha én írattam volna meg a szerzővel. Persze nem, de mégis:
„Maholnap negyvenéves vagyok, és semmit sem lehet a szememre vetni, ez azért valami, nem? Nem szeretném, ha azt kellene a fejtől való fámra írni, hogy meghalt pályafutásának 80. éviben. Élt hét évet, mert a többit csak által kínlódta.” (126. oldal)
Vélemény, hozzászólás?