Justh Zsigmond Városi Könyvtár, Orosháza

Spiró: Fogság

Majd féléves közös kaland után a napokban végeztem a Fogsággal. Azaz: kiolvastam. Az ilyen regényekre szokták ráaggatni a monumentális jelzőt, 770 sűrű oldal, azonban az említett fél évhez kellett az én lustaságom és egyéb enyhítő körülmények is. Pedig a könyvről sok minden elmondható, csak az nem, hogy unalmas.

A regény hőse Gaius Theodorus, azaz Uri, a római polgárjoggal rendelkező zsidó fiú, akinek a Krisztus utáni első században átélt bolyongásait követhetjük nyomon a kötet lapjain. A könyv akár lehetne egy felnőtté válás regénye is az ókorban, azonban ahhoz úgy kb. az ötszázadik oldalnál le kellett volna tenni a tollat Spiró Györgynek. Azonban ő folytatta az írást, és a hátralévő lapokon hagyta is megöregedni hősét. Nincs a közelemben a könyv, így nyilván nem pontos, amit mondok, de ez kb. azt jelenti, hogy Uri három évének részletes leírása után még gyorsan elolvashatjuk a maradék harmincat. Tudom, lehet, hogy hülyeség, de ez az aránytalanság amennyire meglepett, annyira zavart is.

A könyv ennek – és a később még eszembe jutható kifogásaimnak – ellenére is remek. Tényleg az. Egyrészt mert történelmi regényről van szó, és azt szeretem, másrészt meg ez a történelmi háttér valóban csak háttér: Spiró egy óriási, elképesztően nagyívű történetet álmodott papírra, és megint csak ámulok, hogy mire képes a fantázia.

Uri, a rövidlátó, vézna könyvmoly fiú éli szánalmas kis életét Róma zsidók lakta részén, a Túlnanban. Nincs munkája, úgy tűnik, nem is alkalmas semmire, kis vackában bújja a tekercseket, majd az egyik pillanatról a másikra minden megváltozik: egy delegációval Jeruzsálembe indul, úgy, hogy számára minden idegen, minden ismeretlen. Félreértések és tévedések, de leginkább gonosz döntések irányítják a sorsát, ő pedig kalandjai során hol császárokkal és helytartókkal vacsorázik, máskor egy kis faluban segédkezik a betakarítások során, hol pompás ruhákban jár és elitiskolát látogat, máskor nincstelenként alázzák porig, de közben mindig bölcsen és jól látja saját helyzetét.

Uri számtalanszor kezdi nulláról az életét, de fő erénye éppen ez: mindig képes nulláról is újrakezdeni. Szenved a szülői szeretet hiányától, barátok árulásától, beteljesületlen szerelemtől, egyetlen büszkeségének, legidősebb fiának elrablásától, de a regény alighanem az alexandriai „Vész” leírásánál van a tetőponton, vagy talán mélyponton. A Vész során a görögök több ezer zsidót lemészárolnak, a túlélőket pedig – még ha nem is ilyen szavakkal, de – gettósítják. A borzalmak később Rómában megismétlődnek; nem nehéz párhuzamokat találni a múlt, és a nem is oly régmúlt között.

Talán ezt a párhuzamot erősíti a furcsa szóhasználat is, mert Spiró szövege olykor feltűnően „mai”. Különösen, és nekem zavaróan hat amikor az ókori párbeszédekben huszonegyedik századi szlengben fejezik ki magukat a szereplők, és erre több példa is akad a regényben. De alighanem szándékos ez a kifejezésmód.

Ami ennél sokkal jobban zavart, az az, hogy sokszor – és sokszor teljesen fölöslegesen – gyomorforgatóan ízléstelen jelenetekkel bombázza olvasóit a szerző. Tudom én, hogy az ókori Róma maga volt a fertő (ráadásul vannak írók, akik imádnak a székelésről értekezni), és a császárok is tényleg mindenkivel csinálták kortól, nemtől vagy épp rokoni szálaktól függetlenül, de Spiró ezeken túl még a gyerekeket, sőt csecsemőket sem kíméli, ha azt indokoltnak tartja. Dicséretére váljék a szerzőnek, hogy nem árul zsákbamacskát: aki túljut az első húsz oldalon, már rögtön túlesik az első megrázkódtatáson, és eldöntheti, akar-e még 750 hasonlót…

De kár lenne ezzel lezárni a könyvajánlómat, mert ez könyvajánló akar lenni, tényleg szeretném ajánlani a könyvet minden felnőtt olvasónak. Mert néha nagyon szép, máskor meg nagyon humoros jelenetek is váltják benne egymást, és mert lenyűgöző részletességgel van megírva nem csak a történeti rész, de a hozzátartozó környezet is: az utcák, a paloták, a családias vidéki falu, az egykor csodás Alexandria, a piacok, az iskola, és az emberek, a mindenféle emberek.

Uri személye minden negatívuma ellenére szimpatikus: művelt és művelődni vágyó, nyelveket beszélő, ügyes kezű ember, akit a szépség mindig boldoggá tesz, a gonoszság pedig sohasem tud megtörni. Kalandjai során császárok fogadják, együtt vacsorázik Pilátussal, és még a Megváltóval is szót vált, anélkül, hogy tudná, ki ő. És közben hol egy kis júdeai faluba száműzik, hol pedig majdnem éhen hal a Vész során…

Uri végül nem kapja meg az élettől a lehetőséget, hogy mindezt elmesélje az utókornak. Megadatott viszont Spiró Györgynek, és ő mesélt. Egy mesés történetet.