Tavaszi Tárlat
Az 56-os forradalmat követő megtorlásokról sokan, sokféleképp megírták már saját történetüket, de a Spiró-féle megközelítéssel ritkán találkozhat az olvasó. Persze itt is szembesülhetünk a legalapvetőbb emberi jogokat is semmibe vevő „igazságszolgáltatással”, az ártatlan kisember meghurcoltatásával, a korszak pokoli légkörével (mind az utcán, mind a munkahelyen), a fájdalmas csalódással (emberben, eszmében, rendszerben), van azonban valami ezeken túl, ami a Tavaszi Tárlatot sajátossá teszi: „hősünk” ugyanis kommunista. Kommunista, aki az októberi eseményeket ellenforradalomnak véli, aki küzd azért, hogy visszakerüljön a pártba, és aki egészen sokáig biztos a megtorlások jogszerűségében.
Persze Fátray Gyula sem lehetne regényhős, ha nem keveredne bele az események forgatagába, ezzel még nagy titkot talán nem árulok el, bár sokáig úgy tűnik, – és ő is ebben hisz – neki nem eshet bántódása: a forradalom kitörésekor ugyanis épp egy kórházban dekkol egy kellemetlen operációt követően. Hogy sorsa miképp alakul, azt természetesen nem árulom el, de az út, melyet bejárni kényszerül a végkifejletig, az egyszerre elkeserítő, ijesztő, dühítő, frusztráló… pont olyan, amilyet egy 56-os regénytől várnánk. Spiró György legújabb könyve mégis ad új élményeket, például azzal, hogy betekintést enged a hétköznapi ember hétköznapjaiba az ötvenes években.
Abszolút személyes megjegyzés, hogy Spiró ugyan soha sem tartozott a kedvenc íróim közé, de immár a második olyan regényt olvasom tőle (az első a Fogság volt, ugye), amit szívesen újraolvasnék, akár már most is.
hejjj