Vájtfülűek
A Vájtfülűek brancsa megint egy olyan Nick Hornby-kötet lett, amit – akárcsak a 31 dal olvasásakor, sőt – úgy olvastam el, hogy noha a szereplőkről, alkotásaikról korábban még csak nem is hallottam, nagyon élveztem minden sorát. A 31 dal esetében a tudatlanság kevésbé volt zavaró; egyrészt az abban szereplő zenészek, együttesek zöméről már hallottam korábban, még ha a dalok ismeretlenek is voltak, másrészt az ugye mégse irodalom volt. A Vájtfülűek brancsa viszont egy az egyben Nick Hornby olvasónaplója, melyet a Believer című amerikai folyóiratban publikált hónapról-hónapra, hát persze, hogy kényelmetlen, hogy a felvonultatott regények döntő többségét nem hogy nem olvastam, de még a szerzőjéről sem hallottam (üdítő kivételek azért akadtak, így hát maradhatok könyvtáros).
A dolog úgy van, hogy Nick Hornby egyszerűen írhatna bármiről (a fémorganikus kémia jellemzői, a pasodoble lépései, vagy a processzor működése) az engem lekötne, érdekelne, mi több szórakoztatna is. Egyszerűen így vagyok hangolva, nevezhetjük ezt pozitív előítéletnek is. De a Vájtfülűek brancsa – persze ki hiszi ezt el egy rajongónak? – tényleg egy olyan Nick Hornby könyv, ami bátran ajánlható mindenkinek. Még akkor is, ha a fordítás ezúttal nem M. Nagy Miklós munkája, hanem Siklós Mártáé, és ez engem valami érthetetlen okból nagyon zavart (talán mert a 370 oldal olvasása során legalább háromszor találkoztam az „obskúrus” kifejezéssel, amivel a való világban még sose), és még akkor is, ha a kötet végén van egy mutató, amihez elfelejtettek oldalszámot párosítani, így aztán teljességgel használhatatlan, és felesleges.
A könyv szellemes, kritikus, és nagyon nagy kedvet csinál az olvasáshoz. Úgy értem: további könyvek olvasásához. Azt hiszem, ennyi most bőven elegendő. Aki szereti Nick Hornbyt, és aki szeret a könyvekről és az olvasásról olvasni, nem fog csalódni. Inkább idéznék a kötet bevezetőjéből, mert 1. kitűnően illusztrálja Hornby humoros ám provokatív stílusát, mely végigvonul a könyvön, 2. nagyon egyetértek a leírtakkal.
„És szépen kérlek, ne beszélj lekezelően azokról, akik egy könyvet – mondjuk a Da Vinci kódot – azért olvasnak, mert szórakoztatja őket. Először is egyikünk sem tudhatja, milyen erőfeszítést jelent ez az adott olvasó számára. Lehet, hogy ez az első regény, amelyet felnőttként végigolvas; lehet, hogy épp ez a könyv tárja fel az olvasás célját és örömét egy olyan valaki számára, aki eddig érthetetlenül állt az előtt, hogy egy könyvnek bármiféle hatása lehet másokra. És egyáltalán mindannyiunknak csakis az örömért kellene olvasnunk! Nem azt mondom ezzel, hogy mindannyiunknak lányregényeket vagy krimiket kellene olvasnunk (bár ha neked ez a szíved vágya, felőlem olvasd őket bátran, merthogy az én nem igazán ortodox véleményem az, hogy ha nem olvasod el a klasszikusokat vagy az idei Booker-díjas könyvet, hát semmi károd nem származik belőle, sőt ami még lényegesebb: ha elolvasod, abból se származik semmi hasznod); pusztán csak annyit mondok: nincs sehol előírva, hogy egy könyv lapjainak forgatása olyan legyen, mintha sűrű iszapban taposnál. Egy könyv kizárólagos célja az, hogy elolvassuk, és ha úgy találod, hogy erre adott esetben képtelen vagy, egyáltalán nem biztos, hogy a hiba benned van. A »jó« könyvek időnként igenis szörnyűek tudnak lenni”
Mennyire, de mennyire igaz.
(Nick Hornby új regénye szeptemberben jelenik meg Angliában.)
Vájtfülűek brancsa : egy olykor elkeseredett, de örök optimista olvasó naplója / Nick Hornby. – Bp: Európa, 2008. – 371 p.