Védett férfiak
Van az úgy, hogy olyankor kezdenék olvasni egy új könyvet, amikor nincs nyitva a könyvtár. Ilyen esetekben marad a házi gyűjtemény, többnyire már olvasott regényekkel, vagy olyanokkal, amiket talán nem véletlenül halogatok már kb. általános iskola hatodik osztálya óta. Pár hete is így jártam, és ahelyett, hogy vártam volna egy napot, inkább belekezdtem Merle Védett férfiakjába. Belekezdtem és persze befejeztem, és persze már megint nagyon-nagyon élveztem.
Merle nagy mesélő. Mint Verne. És nem csak ebben – meg a magánhangzókban, meg a franciaságukban – hasonlítanak: óriási fantáziával áldotta meg mindkettőjüket a sors, a múzsa, vagy a genetika. Merle például úgy vizionál egy ivarérett férfiak nélküli, végletesen eltorzult világot, hogy miközben azért érzem az iróniát, és értékelem a sajátos humorát, lassan félek kimenni az utcára, nehogy elkapjam a vírust.
Merthogy a regény alapja ez: egy vírus kiírt minden ott egészséges férfit, a hímek közül csupán a vének és az ifjak élik túl a járványt, plusz néhány kalandor, és a PM-ek (PM = protected man, azaz védett férfi). Dr. Martinelli – mint a vírus ellenszerének kutatója – azon szerencsések közé tartozik, akik egy minden értelemben elkerített barakkban élhetnek. Ő is egy védett férfi. Persze kiderül, ez sem olyan szép, mint amilyen lehetne. Időközben ugyanis a nemzőképes férfiak válnak az emberiség legaljává, némileg jobb megítélésre csak azok számíthatnak, akik önként vállalják a kasztrálás élményét, a társadalom irányítása egy az egyben a nők kezébe kerül.
Merle végiggondol minden következményt, nincs logikai bukfenc, van viszont néhány olyan poén, és olyan regényhős, ami egy könyvben sem fog visszaköszönni, mert olyan sajátos. A Védett férfiak típusú regényekre szokták mondani, hogy letehetetlen. Na nem véletlenül.
Vélemény, hozzászólás?