Óceán az út végén – A nyár könyve
Bátran ki merem jelenteni, hogy a nyár könyve Neil Gaiman legújabb regénye, az Óceán az út végén volt. Az alig 200 oldalas kötet kézről-kézre járt a molyok között, akik egytől-egyig mind elismerően vélekedtek a történetről, melyben az író a felnőttlét karcos szemüvegén keresztül mutatja be a gyermekkor varázsát és egy különös kalandot.
A 2013-ban megjelent regény a moly.hu könyves oldalon 39. legjobb fantasy könyv, illetve a 78. legjobb kortárs könyv helyezést érte el. Szerencsére nem csak az Orosházi Moly Galeri berkein belül lehet hozzájutni Gaiman művéhez. A könyvhét alkalmával megrendezett könyvvásárából befolyt összegből sikerült több új könyvet is beszerezni és az egyik moly kérésére az Óceán az út végén is szerepel ezek között. Tehát bármelyik érdeklődő olvasó kikölcsönözheti a Justh Zsigmond Könyvtárból.
Íme a könyv moly.hu-s linkje: http://moly.hu/konyvek/neil-gaiman-ocean-az-ut-vegen
És íme az OMG tagjainak értékelése (figyelem, nyomokban spoilert tartalmaz!!!):
Mesének erős. Letehetetlen. És bevackolja magát az agyadba. Több olvasata is van, kérdés, kibe mennyi fantázia szorult. Néha úgy éreztem, belém kevesebb, de a végét olyan zseniálisan írta meg Gaiman, hogy kijár neki a felsőfok.
Szó szerint: nem tudtam letenni.
Számomra nagyon felkavaró és elgondolkodtató a történet.
Mit okoz egy 7 éves gyerekben, ha meghal a macskája? Ha lát egy emberi halottat?
Kinek mondhatja el, amit a szüleinek nem mer?
Hová menekülhet az otthoni problémák elől?
Hogyan éli meg a gyermek szülei, sőt a felnőttek mindenhatóságát?
Odafigyelünk-e eléggé a saját gyerekeinkre? Megbeszéljük-e velük a gondjaikat? És a saját problémáinkat?
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz!
A kedvenc mesekönyveimet lapozgatva sem leszek gyerekebb, mint ennek a regénynek a hatására. Minden szava beszippantott, izgultam, féltem, szurkoltam, szerettem, meg akartam simogatni azt a kiscicát… sétálni akartam a farmon, megnézni a kis sárga mosdót az emeleti szobácskában…
Tíz oldallal a vége előtt azt mondtam @Why_Doboz–nak, hogy nem olvasom tovább, mert akkor vége lesz… legszívesebben minden nap olvasnám a folytatását elalvás előtt.
A csoda maga 179 oldalban. Mert igen, még a köszönetnyilvánítást is imádtam. Köszönöm, Mr. Gaiman! De a pszichopata dadusokból elegem van egy időre.
Általában ritka az, hogy úgy rakok le egy könyvet, hogy nem tudok belekötni. Az ötcsillagos könyvek is sokszor olyanok, hogy eltörpülnek a hibák a könyv értéke mellett és egyszerűen olyan jó, hogy a végére nem is érdekel.
Ez a könyv nem ilyen.
Ebbe nem tudok belekötni. De nem is akarok. Letettem és csak annyit tudtam kinyögni, ez így pont tökéletes.
Nem kell neki második rész magyarázkodni, nem kell neki még kétszáz oldal sületlenségekre, nem kell megtanítani beszélni, mert ez a könyv mesél, ha figyelsz rá. Neki nem kell vagánynak lennie, mint a többieknek, akik előre törnek… mert ő őszinte és tiszta és ettől oly igazi.
Különleges könyv. Olyan gyorsan sikerült belopnia magát a szívembe, mint eddig még senki másnak. Megszerettem, talán ennyire egy könyvet se szerettem még meg. Pedig nagyon sok könyvet szeretek. Ez a könyv úgy ragadott magával, mint eddig senki más… Belesüppedtem az Óceánjába és végig abban reménykedtem, hogy ott is maradok örökre.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Ez a könyv rendesen felbolygatott bennem mindent, pedig nem kapott tőlem csak pár órát. Nem bírtam letenni. Aztán az utolsó sor befejeztével, egy mély levegővétel után akarva akaratlan elkiáltotta bennem magát egy hang: Istenkém! Minek is növünk fel!?” Ahhh…
Gyermekként még máshogy látjuk a világot. Jobban kiborít minket, amikor a saját cicánk helyett, mely elpusztult kapunk egy másikat, amelyikről tudjuk, hogy nem a miénk. Alig kezdtünk el élni, de már mélyen gyászolunk. A friss tehén tej ízétől, mely oly testes és meleg úgy érezzük maga a megtestesült boldogság van a szánkban. És igen, elég gyakran gondoljuk azt, hogy a könyvek biztonságosabbak, mint az emberek. Küzdünk a saját démonjainkkal és félünk apánk pofonjától. Megmagyarázhatatlan dolgokat látunk, melyekről alig merünk beszélni valakinek, vagy inkább senkinek se. Úgy se hinné el senki…
Aztán puff belekerülünk a fene nagy felnőttes világba és később kiderül, hogy bár rengeteg dolgot láttunk még sem vettük észre vagy legalább is nem vettünk tudomást arról, hogy a szüleink anyagi helyzete súlyabb, mint gondoltuk, a házasságuk romokban hever, és az amúgy sem szimpatikus dada nem csak egy gonosz boszi, hanem egy igazi céda…
Mi meg csak állunk a régi háznál, nézünk ki a fejünkből, merengük a gyermekkor emlékének Óceánjában és azt kérdezgetjük magunktól: mi történt velünk???
Ó „Csinos Geroge”! Hidd el, tudom mit érzel…
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
De nem csak ez benne a szép, hanem az is, hogy (legalábbis az én értelmezésemben, de rossz szó ez) duplafenekű a könyv: olvashatjuk meseként, szörnyekkel, akarom mondani, bolhákkal, éhmadarakkal, óceánnal és szinte mindent tudó nőkkel az út végén – és olvashatjuk úgy, mint egy teljesen reális történetet egy hétéves szemüvegén keresztül, vagyis úgy, hogy
SPOILER
…nem történt semmi extra, csak jött egy gyerekvigyázó, akivel viszonya volt a kisfiú apjának. Ő persze gyerek, nem tudja, mi történik, de csak gyerek, nem hülye, úgyhogy érzi, hogy baj van, és kinevezi a nőt szörnyetegnek. Az apja sem akarja igazából megfojtani, de egy kisgyereknek a szülei haragja már-már halálos fenyegetést jelent, neki még a szülők az istenek, tőlük függ, ha nincs velük jóban, vége. Lettie pedig csak egy kislány az út végén, akihez jó elmenekülni, amikor otthon nincs minden rendben, akivel jó mindenféle varázslatos dolgokat játszani, akinek kedvesek a
rokonai, és aki talán tényleg csak Ausztráliába ment…
Vélemény, hozzászólás?