Az időutazó felesége
Egyeseknek a világ legromantikusabb története, másoknak egy elgondolkodtató sci-fi, vannak, akik képtelenek letenni, annyira magával ragadja őket a sztori, és vannak olyanok is, akik kicsit értetlenül állnak a világsiker előtt. Így vagy úgy, Audrey Niffenegger időtálló regénye, Az időutazó felesége nem véletlenül szólt olyan nagyot rögtön megjelenése után, hiszen még a legkritikusabb hangok is elismerhetik: a regény jóval több, mint egy csöpögős love story.
De akkor mi?
Adott Henry, aki könyvtáros, ezt szeretjük benne, amúgy meg időutazó, aki genetikai rendellenessége miatt képtelen egy helyben – és ami rosszabb, egy időben – maradni. És adott Clare, aki hatévesen találkozik az akkor épp harminc Henryvel. A találkozások folytatódnak, és a kapcsolatból – ez gondolom, a címből is kiderül – házasság lesz. Úgy, hogy közben Clare időről-időre, a legváratlanabb pillanatokban egyedül marad, hogy aztán csak várjon Henryre, a viszontlátásra. Niffenegger remekül ugráltat minket az időben, ügyesen lavíroz a szentimentalizmus határán és vállalja a nem túl vidám befejezést is. Ugyanakkor néhol meglepően felszínes és egyszerű a stílus, mintha ez szándékos lenne (remélem, az).
Mindenesetre jól el lehet filozofálni a történeten, tehát ha a beígért katarzis nem is ér el mindenkit, csalódást még a legkérgesebb szívű olvasónak sem fog okozni.
Nem csöpög, egyszerűen megélt és megkérdőjelezhetetlen szerelem. Claire emlékezete óta csak vár, vagy viszontvár. És nem szenevdéssel, végtelen örömmel és lelkesedéssel várja a következő, egyedül az ő életében kiszámítható időpontra eső találkozást, akármikorra is esik. Mindeközben a szerelem hol a kislány vágyott jövőképe, hol a tinilány türelmetlensége, majd a fiatal házasé, a gyermekre vágyó nőé, stb.
Igen, szeretjük a Könyvtárost (én is, én is!), de ez a regény mégiscsak a NŐ regénye. Olvasni gyorsan, gondolkodni utána hosszasan lehet. Én ezért is szeretem.