Holdpark
Vannak szerzők, akiket az olvasók – dacára gazdag életművüknek – mindig csak egy könyvvel azonosítanak. Ez általában az első regény, vagy az első olyan regény, ami a megjelenésekor megrengette az irodalom világát (példa kell? tessék, bár ez persze mind-mind lehet vita tárgya: Salinger és a Zabhegyező, Závada és a Jadviga párnája, Dan Brown és a Da Vinci-kód, Tolkien és A Gyűrűk Ura, stb.).
A legékesebb példa azonban alighanem Bret Easton Ellis, kinek neve hallatán nincs ember, aki ne az Amerikai psycho-ra gondolna elsőként. Na igen, az Amerikai psycho a maga nemében tényleg egyedülálló, úgy borzaszt el, hogy mélyen elgondolkoztat, és fordítva, nincs is mit csodálkozni azon, hogy Ellis neve egybeforrt fő művével. Az viszont talán meglepő, hogy mennyire. Annyira, hogy még egy új regényt is írt Ellis 2005-ben Holdpark címmel, ahol a lapok közt feltűnik – és nem csak úgy, egy gondolat erejéig, mint a Glamorámában – maga Patrick Bateman is.
A regény főszereplőjét úgy hívják, hogy Bret Easton Ellis, foglalkozása író. Na mit szólsz? A merész húzásban az a legszebb, hogy az egyszeri olvasónak fogalma sincs róla, meddig önéletrajzi ihletésű a szöveg, és honnan fikció. Aztán – szokás szerint – nagyon erősek a karakterek is: a filmsztárként is szerencsétlen feleség, a gyógyszerekkel kezelt gyerekek, a drogdíler, a tanítvány, és nem utolsósorban Terbi, akiről többet most hadd ne mondjak.
A Holdpark más mint a többi Ellis-regény. Kevésbé elborzasztó, ugyanakkor mégis sokkal feszültebb (helyenként már-már horrorisztikusan izgalmas). A hangulat, és legfőképp a stílus persze félreismerhetetlen, de ki bánja ezt egy Ellis-regény esetében. Aki szereti a szerzőt, az ezt a könyvet is szereti.
Nekünk megvan, kölcsönözhető.
Holdpark / Bret Easton Ellis. – Bp. : Európa, 2008. – 500 p.
Vélemény, hozzászólás?