Justh Zsigmond Városi Könyvtár, Orosháza

Lila táska

Mit tegyen a könyvtáros, ha valaki a könyvtárban felejti a táskáját? A kérdés etikai hátterével tegnap nyílt alkalmunk alaposabban foglalkozni, miután könyvtárunk internetes részének egyik székén egy lila táska magányára figyeltünk fel délután.

Első lépésként zavartan pislogtunk körbe, hogy ez kié is lehet, majd az akkor ott internetező használók között tettünk fel egy körkérdést a táska tulajdonára vonatkozólag. A táskát senki sem vállalta magára, ami egyébként furcsa is lett volna, hiszen a nemek aránya éppen 4:0 volt a férfiak javára, a táska pedig egyértelműen nőies volt.

Az is hamar kiderült, hogy hiába tudjuk minden gép használatát nyomon követni az előjegyzési füzet segítségével, a neveket semmilyen arccal nem tudjuk összekötni. Azaz még mindig nem tudtuk, hogy kié a táska.

Hogy mentsük, ami menthető, a táskát a könyvtárosi asztal mellett helyeztük el megőrzésre (nem ez volt az első talált tárgy ott: most is van például két szemüvegünk, és egy szemüvegtokunk is). A hatórás esti zárás azonban – ellentétben a táska gazdájával – kíméletlenül közeledett, így szembesültünk a legkényesebb kérdéssel: bele szabad-e kukkantani egy idegen táskába bármilyen okkal is? A kérdésre a választ megkönnyítette a tény, hogy gazdája tényleg hihetetlenül szétszórt volt: nem csak, hogy nálunk felejtette a táskát, de nyitva is hagyta a zsebeit. Így anélkül, hogy kellemes kutakodásba kezdtünk volna, láttuk, hogy a táska többek között tartalmaz egy tömött tárcát, egy kulcscsomót, és egy mobiltelefont is. Ez bizony hiányozni fog.

Szóval bele kell nyúlni a táskába, ebben kelletlenül ugyan, de megegyeztünk. A tárca mellett döntöttünk, amiben gyakorlatilag egy teljes pakli plasztikkártya volt gondosan elhelyezve különböző kis rekeszekbe, mindenféle fényképes igazolvánnyal. Oké, a beazonosítás megtörtént.

A következő gondot a lakcím jelentette. A tulajdonos ugyanis nem orosházi volt – igazolványa tanulsága szerint. Akkor hívjuk fel. A telefonkönyv szerencsére segítségünkre volt, van vonalas szám, ám a történet még nem ért véget, mert a vonal túlsó végén lévő hang közölte, a keresett személy már Orosházán lakik. Szívesen szólna neki mobilon, csak ugye az most nálunk csörögne.

Persze az események végül jó irányba fordultak, ha nem így történt volna, természetesen ezt a bejegyzést sem írtuk volna meg. Mivel az orosházi cím csak hárompercnyi sétára van a könyvtártól, úgy döntöttünk, házhoz visszük a csomagot. Janó az oldalára csapta a lila táskát (mit mondjak, mókás látvány volt, most sajnáltam igazán, hogy ilyen korán sötétedik, és alig látja valaki), és útba ejtettük a lakást. (Ami persze többszintes, és a keresett név nem volt kiírva, de ezt már rutinból megoldottuk).

A tulajdonos örült és köszönte szépen, mi pedig megkönnyebbülve kerestünk egy kocsmát sétáltunk haza, hiszen a kérdésre jól válaszoltunk: szükség esetné bele szabad nyúlni más táskájába.

Hát ez történt tegnap, köszönjük, hogy elmondhattuk.