Lovaglegény
„Engem az ken a falhoz, mikor olyan a könyv, hogy az ember a végén azt szeretné, ha az író iszonyú jó haverja lenne, akit akkor hív fel, amikor akar.”
Tökéletesen azonosulni tudok a Zabhegyező Holdenjével, Nick Hornbyt például minden regénye után kedvem lett volna tárcsázni, csak hogy megmondjam neki, mennyire jót írt már megint. Az idézet onnan jutott az eszembe, hogy tegnapelőtt lehetőségem volt másfél órán keresztül beszélgetni egy hús-vér íróval, Kiss Ottóval, aki a gyermekkönyvtárban mutatta be vadonatúj regényét, A terepasztal lovagjait.
Ottó jó fej, de ami fontosabb, jó író is (mellesleg a BEOL-on most választották őt a hét emberének). A Javrik könyvét nagyon szeretem, a gyerekeknek szánt Emese almája meg úgy zseniális, ahogy van. Persze ilyeneket nem vágtam a képébe a beszélgetésünk során, csak csínján bántam a dicsérő szavakkal, nehogy zavarba hozzam, egyébként is én inkább a kérdező voltam: készítettem egy hosszú és alapos interjút vele. (és közben megittam egy pohár sört is, ami elmondhatatlan megkönnyebbülés a csütörtöki sokk után: ezek szerint képes vagyok még sört inni!) (akkor viszont muszáj azt is hozzátennem, hogy mindez természetesen munkaidőn túl történt…)
Sajnos a képek nem lettek tökéletesek, de azért egyszer érdemes végignézni azokat is a Képtárunkban. Én hülye, a sörkertben már nem fotóztam, pedig azok lettek volna csak az igaziak. ;)
Az interjút a könyvtárunk honlapján olvashatod el, illetve itt is, ha ráklikkelsz a „tovább” gombra.
Vigyázz, hosszú.
Lovaglegény
Kiss Ottó újról és régiekről
Gimnáziumi zenekarának szövegírójaként kezdte szépírói pályafutását, majd egy bő évtizeden keresztül főállású újságíróként kamatoztatta tehetségét. Mielőtt végleg felmorzsolta volna tudását a napi hírek utáni hajsza, 2000-ben féléves fizetés nélküli szabadságot kért, ami még mindig tart. Mint mondja, úgy tűnik, most már meg is marad írónak.
A Justh Zsigmond Városi Könyvtár gyermekkönyvtárának vendége Kiss Ottó volt.
– Hogyan vezetett az utad a dalszövegektől az újságon keresztül a szépirodalomig?
– Kollégiumi nevelőtanárom bíztatott először azzal, hogy a szövegeimet kicsit átpofozva egész jó versek lehetnének belőlük. 18 évesen a Békés Megyei Népújság közölt tőlem először verset, majd mikor Debrecenbe kerültem, az ottani Egyetemi Életben jelentek meg az írásaim. A 80-as évek közepén a Nők Lapjába írtam verseket és tárcákat, és az ezt követő években kerültem közelebbi kapcsolatba az újságírással. A Békés Megyei Népújság Köröstáj mellékletében jelentek meg glosszáim, aztán, a 90-es évek elején a Gyulai Hírlap szerkesztője lettem. Ebben persze megélhetési szempontok is közrejátszottak, hiszen versírásból nem lehet megélni.
– Később mégis visszafordultál a versek és a próza felé.
– Nem hagytam fel a versek írásával később sem, igaz az újság mellett csak hobbiszinten foglalkoztam a szépirodalommal. 1996-ban a Békés Megyei Naphoz kerültem, kilenc település tartozott hozzám, nagy hajtás volt, de mégis emellett kezdtem el írni a Szövetek című regényemet. A könyv 1999-ben jelent meg, és az irodalmi szakma elég jól fogadta. Akkor már nagyon vágytam rá, hogy csak az irodalommal foglalkozhassak, így féléves szabadságot kértem a a laptól, hogy kipróbáljam, meg tudok-e élni íróként. A Csillagszedő Máriót előkészítettem a megjelenésre, publikáltam az ÉS-ben, antológiákban és mindenféle irodalmi folyóiratban, az Alföldtől kezdve a Jelenkoron és a Kortárson át a Holmiig.
– Írtál már verseket, novellákat, regényeket, gyakorlatilag mindenbe belekóstoltál. Melyik a kedvenc műfajod?
– Mindig az, amelyiket éppen írom. Műfajt és műnemet általában a témához kapcsolódóan választok: van amit versben, van amit csak novellában tudok megírni, és van olyan, amely kibontásához egy regény kell. A kötelező jellegű munkákat nem szeretem. Tulajdonképpen az újságírást is azért hagytam abba, mert csömöröm volt a kötelező penzumoktól. Így vagyok ezzel az irodalomban is: ha olyan felkérés jön, amelynek semmi köze ahhoz a tematikához, amely éppen foglalkoztat, el sem vállalom. De ha olyan témában jön, amely egyébként is érdekel, akkor persze nagyon szívesen megírom.
– Azért egy verset csak egyszerűbb összehozni, mint egy regényt, nem?
– Ha nincs kedvünk írni, mind a kettő nehéz. A regényhez kitartás kell, vagy ahogy Grecsó Krisztián barátomat mondaná: fenék.
– Egy író sokat olvas?
– Illene neki. Viszont nagyon kevés az ideje, hiszen elméletben minden percét az írásnak szenteli, a gyakorlatban meg oly sok egyéb elfoglaltsága is van, hogy gyakran az írásra sem jut ideje. Néha, ha tényleg ki szeretnék kapcsolódni, akkor persze olvasok, elsősorban az író ismerőseim új könyveit, meg a régi kedvenceimet, de erősen szelektálok. Például a Száz év magányt már hatszor kezdtem el úgy, hogy csak az első 20-30 oldalt olvastam, mert olyan iszonyatosan jó, hogy mindig újrakezdem. Persze párszor már végig is olvastam.
– Ki a kedvenc kortárs magyar költőd?
– Ha egyetlen nevet kell mondanom, akkor Tóth Kriszta.
– A londoni mackók?
– Nem, én most a felnőtt verseket író Tóth Krisztára gondolok, bár egy személyről beszélünk természetesen. Nagyon szeretem még Háy János és Kemény István verseit, akik következetesen azt a fajta gondolati költészetet csinálták-csinálják, amely a nyolcvanas-kilencvenes években nagyon nem volt divat, de ők kitartottak mellette – én meg kitartottam mellettük. Gyerekverseknél Varró Danit tudnám kiemelni, aki a kötött formájú verselésben hozott valamiféle üdítő frissességet.
– Kortárs magyar próza?
– Ha megint egy írót választhatok, akkor Bartis Attilát mondom. Ha többet is említhetek, akkor gyorsan bejön a képbe Darvasi László, Háy János, Tar Sándor és Grecsó Krisztián.
– Gyulai íróként érzed a vidékiség hátrányait?
– Nem, most már nem. Az induláskor éreztem a társak, a műhelymunka hiányát. Azt gondoltam, hogy Pesten a sok kezdő íróval gyakran találkozhatnék, összejárhatnánk. Persze biztosan vannak hátrányaim is abból, hogy itt élek, az viszont nem biztos, hogy ez baj. Elsősorban a médiában való szereplésre gondolok. Nekem ugye például egy háromperces esti tévéinterjú miatt két napomat kellene feláldoznom az egyébként is kevés időmből, voltak is már ilyen felkérések, amelyeket éppen emiatt nem vállaltam. Tudom, nagyon fontos a média, de két napot nem ér meg. Inkább dolgozom.
– Menyi időd jut írásra?
– Mostanában nagyon kevés. Mindig attól függ, mennyi más jellegű – persze az íráshoz, a könyveimhez valamilyen formában kötődő – elfoglaltságom van.
– Eddigi legnagyobb sikered a 2002-ben megjelent Csillagszedő Márió című műved volt, melyet 2003-ban az Év könyve-díjjal jutalmaztak.
– A Márió kéziratát 1985-86-ban írtam. Akkoriban felnőtt verseken dolgoztam, és mintegy mellékesen írogattam gyermekverseket. Aztán a kilencvenes évek végén összerendeztem őket, és lett belőlük először a Visszafelé hull a hó című válogatás, majd a Márió. Ez talán az első olyan könyvem, amely tényleg sikeresnek mondható, hiszen nemcsak a szakma, de a közönség is szeretettel fogadta.
– A most bemutatott könyved címe: A terepasztal lovagjai. A tökéletes cím volt meg először, vagy a regény ötlete?
– A történet megvolt a fejemben már korábban, és folyamatosan kerestem magamban a címet. Körülbelül a kézirat felénél járhattam, amikor a konyhában bevillant „a terepasztal lovagjai”, és rögtön tudtam, hogy ez lesz. Egyébként egy olyan könyvet szerettem volna, amely tényleg gyerekkönyv, amelyben nincsenek felnőtt áthallások, mint például a Márióban.
– Volt egy kitűnő regényed pár éve: a Javrik könyve. Maradsz a gyerekirodalomnál, vagy írsz nekünk, nagyobbaknak is még?
– Írok egy regényt, bár márciusban kénytelen voltam félbehagyni. A Lipcsei könyvvásárra utaztam, most pedig a Terepasztal megjelenése miatt csúszik a munka. Szeptemberben még elmegyek Berlinbe hat napra, az őszi irodalmi fesztiválon olvasok majd fel, aztán – legalábbis úgy tervezem -, októbertől újra nekiállok a regénynek.