Justh Zsigmond Városi Könyvtár, Orosháza

Esterházy nem Márton

Olyan, mint amikor a filmelőzetesben látsz hat poént, kedvet kapsz hozzá, azt mondod, hű, mekkora vígjáték, megnézed a mozit, és a vetítésen szembesülsz vele: az a hat poén nem hat poén a filmből, hanem A hat poén a filmből. Kis túlzással ugyanezt éreztem, mikor letettem Esterházy Péter Utazás a tizenhatos mélyére című könyvét. A fülszöveg, a borítón az ajánló és egyáltalán: a tökéletes kötés, guszta borító és legfőképp a téma (EP és a foci) mind csak fokozta az elvárásaimat, hogy aztán elolvasva a művet totál összezavarva tologassam magam előtt az íróasztalon.

Egyrészt nagyon olyan, mintha a Magvető addig cseszegette volna az írót, hogy „ugyan Péterkém, csak kéne már az új könyv”, mígnem Péter elővette a fociról itt-ott publikált (ÉS), vagy nem publikált, csak félig megírt jegyzeteit, azokat összetákolta egy nagyon nehezen követhető kerettörténettel, majd, hogy legalább a 150 oldal összejöjjön (nem sikerült), az egészet nyakon öntötte egy sor német kifejezéssel, amitől csúnya is lett, és elküldte a kiadónak egy kisebb sóhaj kíséretében.

Így is történhetett. Meg úgy is, hogy Esterházy a könyvet komolyan gondolta, és csak én nem értem meg egyik legnevesebb írónkat, már megint.

A szokásos dilemma, illik-e ilyet könyvtári blogon könyvtárosként leírnom, de most már úgyis mindegy: Esterházy sosem volt a kedvenc íróm, és most, hogy túl vagyok az utolsó szalmaszálon, a focikönyvén is, bátran kijelenthető, már nem is lesz az. Pedig próbáltam megszeretni, de végül még megismernem sem sikerült. Nekiestem a Szív segédigéinek, a Harmonia Caelestisnek, valamint kiolvastam a Termelési regényt és az Egy nőt, mindhiába: mára csak valami kellemetlen tudatlanság érzése maradt az egészből, mint „olvasmányélmény”.

Ezzel a könyvvel jobb a helyzet, sőt. Vannak pillanatai, amikor felötlik bennem, hogy lám, nem hiába az a sok díj, tényleg jó író ő, kitűnő, pedig ilyenkor csak annyi történik, hogy értem, miről ír, mi több, a humoros részeknél még nevetni is marad erőm. Itt van például a fentebb már említett fülszöveg:

„Egy igazi futballmondatot hallok utoljára, komoly, felnőtt, magyar férfi mondja, egy másik komoly, felnőtt, magyar férfinak: Ha Nagytéténybe mentek, a Kirchmaierra nagyon figyeljetek, negyvenegy éves, de olyan rugói vannak, apám…”

Esküszöm, ezért az egy zseniális, tökéletes, a futballszurkolót minden másnál alaposabban megrajzoló mondatért vettem meg a könyvet. Dicséret a szerkesztőnek. És ilyen akad még egy-kettő a kötetben: Esterházy néha belefeledkezik az írásba, és olyankor borzongatóan pontos és találó megfigyelésekkel ajándékozza meg az olvasót a pályáról, és annak széléről (ki ne tudná, de azért mondom: öccse, a Marci válogatott focista volt, aki játszott a Honvédban, és az AEK-ben is, de maga Esterházy Péter is rúgta a bőrt, kicsit alacsonyabb szinten). A legjobb az, amikor lemegy megnézni a volt csapata meccsét, és a bíró, valamint a régi edző sztorizni kezd. Ha most le is beszéltelek a könyvről, azt a részt feltétlenül olvasd el (p. 56-58).

Egyébként tényleg bánnám, ha elvenném bárki kedvét is, hogy elolvassa a könyvet. És ezt nem csak azért mondom, mert esetleg előfordulhat, hogy majd egyszer véletlenül, netán direkt találkozok Esterházyval, beszélünk majd könyvekről, könyvtárakról, és egyszer csak egy őszinte pillanatomban zavartan bevallom, hogy már bocs Péter, de én egyszer azt írtam magáról a blogunkra, hogy maga tudniillik egy szar író, amit most nagyon komolyan bánok. Megjegyzem, ezt nem is gondolom így.

Esterházy jó író, egy igazi író. Ráadásul jó fej, civilben láttam pár éve a könyvfesztiválon, fotó is van róla, és ha most a könyvtárban lennék, ideilleszteném azt is. Csak hát, én szeretem, ha egy könyvnek van története, eleje, közepe, vége, azt pedig különösen tudom értékelni, ha értem is, amit olvasok. Ilyesmire Esterházy esetében minimális esély van. Sajnos. Nagyon kár ezért a könyvért.