Justh Zsigmond Városi Könyvtár, Orosháza

P. Howard

Első felnőtt olvasmányélményeim közé tartoztak az Albatrosz sorozatban megjelent Rejtő Jenő könyvek. Hangosan röhögtem a nagyon eltalált párbeszédeken, az abszurd történeteken, és leginkább a regény főhősein. Rejtő hihetetlen – és maradandó – figurákat alkotott, pl. Gorcsev Iván és Vanek úr, Piszkos Fred és Fülig Jimmy, Senki Alfonz, Tuskó Hopkins és Csülök, de ezt még sorolhatnám egy darabig.

Most két regényét olvastam el (A tizennégy karátos autó + A láthatatlan légió) kikapcsolódásként, na meg hogy kipróbáljam, vajon mennyit szépített az emlékezet. A tizennégy karátosra jobban emlékeztem, sőt, jobbra emlékeztem. Nem mintha nem lenne jó, de a poénok nagy része annyira megmaradt bennem, hogy nem hatott az újdonság erejével, ráadásul utólag kicsit felületesnek tűnik a szöveg. Annyi legendát hallani Rejtő kávéházi írásairól, nekem ez a regény kicsit olyan, minta három feketét kapott volna egy-egy oldalért. A láthatatlan légiót viszont szinte teljesen elfelejtettem, pedig milyen jó kis könyv. Nagyon jó. Ha nem lenne ilyen béna a magyar filmgyártás – tisztelet a csekélyszámú kivételnek – szerintem még filmre is lehetne vinni.

És ha már a gyerekkori emlékek szóba kerültek, annak idején szenvedélyesen gyűjtöttem a Füles-képregényeket, amiket kivágtam, és akkurátusan elrendezgettem hétről-hétre, mígnem aztán nagy örömünkre a Rejtő-képregényeket (Korcsmáros Pál zseniális rajzaival) kiadták külön kis füzetekben is. A minap a piacon láttam is néhányat, de végül úgy egyeztem meg magammal, hogy nem veszem meg. Nekem úgyis meg van az összes képregénye digitális formában. Örüljön hát más is.