Arad ürügyén …
… jutott eszembe néhány gondolat a nem elhanyagolható könyvtárosi életrevalóságról és szervezőkészségről:)
Szerintem nem mi találtuk ki, de hátha valaki nem ismeri és esetleg kedvet kapna saját alapszervezetet alapítani, egy kis kedvcsináló: a szakszervezet nem csak arra jó, hogy érdeket képviseljen, érdeket védjen. Ha komolyan vesszük és van bennünk bátorság, hogy eltérjünk a szokásostól, sok másra is jó:) Tehát először megalapítottuk a JZSVK Alapszervezetét, majd észleltük, hogy kevés benne a tag annak ellenére, hogy százszázalékosan szervezettek vagyunk. Egységben az erő, gondoltuk és az aktív, valamint nyugdíjas korú könyvtárosok mellé beszerveztük a múzeumban dolgozó kollégákat, mert ők kevesen voltak ahhoz, hogy saját szakszervezetük legyen. Így gyarapodtunk, és sokasítottuk a KKDSZ taglétszámát is. A saját alapszerv előnye, hogy a befizetett tagdíj egy része nálunk marad, amivel gazdálkodhatunk, míg a KKDSZ ellátja a képviseletünket. (Kis kitérő: úgy tűnik, hónapok óta válság van a KKDSZ-ben. Ami pedig nagy baj ebben a vérzivataros érdekegyeztetési időszakban.)
A tagdíjakból nálunk maradó összeget pedig magunkra fordítjuk: évi egy-két kirándulás, összekötve a kellemest a hasznossal (vö. szakmai nap), Mikulás- és Szilveszteri-buli. (És igen, a könyvtárosok is szeretnének vadvízi túrán, csapatösszeartó hétvégéken részt venni ugyanúgy, mint például a salesmanagerek, de tudomásul vesszük, hogy közalkalmazottként nekünk az jut, amit mi magunk összehozunk.)
Ezekhez a – nevezzük így – csapatépítő alkalmakhoz elengedhetetlenül szükséges legalább egy agilis könyvtáros, aki megszervezi mindezeket, hogy aztán a lusta többség leróhassa háláját. Ezúton is köszönjük szépen, Kata:)
Aztán Arad ürügyén eszembe jutott még valami. Kedvenc témám, az általánosítás. A könyvtárosok sem kerülhetik el persze, mint annyi minden és mindenki, amit és akit nincs kedve megismerni a többségnek. Nyilván minden sztereotípia alapszik tapasztalatokon, de igenis változik a világ és benne változnak a könyvtárosok is, tessék észrevenni. Hirtelenjében két írást idézek a kialakult könyvtárosképről: Sorsha és a TMT (ez a cikk kifejezetten hímsoviniszta amúgy) írásaiban külföldi könyvtárosokról van ugyan szó, de jelent meg komment a hagyományos könyvtárosképről a KIT Hírlevélben. (MG gondolatai megfontolandóak)
Szóval, Arad: ha velünk tarthatott volna az olvasósereg, azt látta volna, hogy például vannak férfi könyvtárosok ; hogy egyetlen kontyos könyvtároskisasszony sincs közöttünk ; van viszont hosszúhajú könyvtáros fiú, farmeros, hosszú- és rövidszoknyás könyvtárosnő ; van köztünk szőke, fekete és vöröshajú ; szemüveges – na, ebben igazat adok, tényleg sokunk szemüveges, mert mi mindig nézünk, hol monitort, hol rosszul olvasható nyomtatott dokumentumot:) ; van köztünk hallgatag, van aki folyton viccel, vannak azután az egész úton énekelők ; és bizony, a múzeumos kollégák is ugyanilyen sokfélék. Szerencsére.
S hogy miért csak a külsőségekről írtam, az bizonyára kiderül a cikkekből: az emberek is elsősorban ezek alapján sorolnak bennünket a szürkeruhás, őszkontyos kategóriába. Ám ha én olvasó lennék, bizony jobban örülnék a szürkeruhás ámde hozzáértő könyvtárosnak, mint egy tétova, a kérdést sem értő, bár csini tűsarkokon tipegő Barbibabának. Szerintem. (savanyú a szőlő-e:):P?)
Vélemény, hozzászólás?